A világnak további legalább 6 millió ápolóra van szüksége, állítja a WHO. Ebből Magyarországon majd 50 ezerre. Miközben a kormány a 20 százalékos béremelésen szöszöl, ezek bérét is ki kellene gazdálkodni valamikor. De ez most a vészhelyzet idején sem opció.
Magyarországon nincs elég szakember. Az ápolók, szakdolgozók minden csoportja egyre gyalázatosabb helyzetbe kerül. Szétvertek alattuk mindent, ami a hivatás biztonságos gyakorlásához kell. Ki a felelős? A politika mellett jó lenne az érdekvédőknek is magukba nézni. Az érdekvédelmi szervezetek panaszkodnak, hogy nem mondják el a véleményüket a dolgozók. És ha elmondják, mi történik? Az a 30 ezer szakdolgozó, aki a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) kérdőívét kitöltötte, mit reméljen? Akik az új jogállási törvény aláírásával kapcsolatosan úgy nyilatkoztak: „csak 6 százalék írná alá az új jogállást. 31,34 százalék nem írja alá, 62,7 százalék még nem tudja, hogy aláírja-e." Kiszámítható-e mi lesz a döntésük?
A MESZK és a Független Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete (FESZ) gondolkodik és levelez, de sehonnan nem érkezik a kéréseikre válasz. Az egészségügyi dolgozókat képviselő, az Összefogás az Egészségügyért akciószövetségben résztvevő szakszervezetek rájöttek, hogy az új jogállásról szóló törvény munkavállalásra vonatkozó része vállalhatatlan, de a kormány „itt a piros, hol a piros" játékot játszik velük. Közben a jelentős szakszervezeteknek az egészségügyi dolgozók helyzete nem fontos, Cser Ágnes pedig csak a kormány virtuális valóságában létezik: hol van, hol nincs.
Eközben az ápolók birodalmában már régen más az úr. Az ápolási igazgatók egyike-másika, akik napiparancsba kapták, hogy figyeljék az ápolók facebook oldalait, a posztokat és a lájkokat, aztán raportra hívják a renitenseket: elbeszélgetés, fenyegetés, áthelyezés a megnevelés módszertana. Ez a vezetői hozzáállás az erkölcsi kiégés és szorongás egyik biztos jele. Amikor az ember már lefelé tapos. Aztán látjuk ugyanezt az ápolási igazgatót, amint minden tájékoztatás nélkül, a bérfizetéssel sem törődve már buszra is tereli az átvezényelt dolgozókat.
Ki szólal meg értük? Az ápolók szervezetei? Már nyomokban sincsenek. Az Ápolási Igazgatók Egyesülete honlapja inkább tűnik egy valamikori úrinők társasági gyűlhelyének, mint egy szakmailag erős szervezet professzionális közösségi oldalának. Honlapjukon semmiféle aktuális hír, állásfoglalás, útmutatás sincs a Covid-19 járvány alatti intézkedésekről. De lehet, hogy már nincs is szükség rájuk: a kormány által létrehozott Országos Kórházi Főigazgatóságon láthatóan nem lesz helyük. A nemtörődömség és a politika akarat miatt 2011 óta nincs országos főápoló sem.
A Magyar Ápolási Egyesület virtuálisan ünnepelteti magát. Ennyire érdekli őket, hogy milyen nehézséggel küzdenek a frontvonalban dolgozó kollégáik. Az nem csoda, hogy nem látják, a világ ápolói közösségei miképpen működnek, hiszen 2018-ban a magyar ápolókat kiléptették az Ápolók Nemzetközi Tanácsának (ICN) közösségéből. Ezzel megfosztva kollégáikat a nemzetközi szervezet szakmai és anyagi támogatásától és az információktól is.
Ki szólal akkor meg értük, az orvosok? A Magyar Orvosi Kamara úgy húzott el a közös érdekképviseletből, mint az üstökös. Kezét- lábát törve ragadta üstökön a szerencséjét: a csodásnak látszó béremelést. Magára hagyta mindenkori társát, a szakdolgozók közösségét, és nem csak a bérkérdések tárgyalásánál. Csöppet sem zavarta, hogy az új jogállásról szóló törvényt éppen ő húzta rá a szakdolgozókra, anélkül, hogy bárki bármilyen kompenzálást ígért volna nekik, vagy legalább megkérdezte volna, hogy tetszik nekik az új törvényi felállás.
Eközben kalaplevételből és hamis dicséretekből nincs hiány. Nem véletlen, hogy az intenzíves orvosok rázzák a vészcsengőt, mert ha a hátuk mögé néznek, nem látnak elég intenzíves szakápolót. Köszönhetően az átvezénylést végző kormányhivataloknak, de leginkább az EMMI-nek és az Operatív Törzsnek, akiknek fogalmuk sincs, milyen képzettségű, életkorú, tapasztalatú és szakmai összetételű csapatokat kellene összeállítani.
A magyar ápolók és szakdolgozók egyedül maradtak. Elegük van. Nem csak a politika árvái. A hivatásé is. A szervezeteiké is. A mikrofonokért vetekedőkkel sem akarnak versenyezni. Nem kérnek a dísz-érdekvédőkből. Egyébként most halaszthatatlan dolguk is van. A szájat tépőkkel, a hezitálókkal, a jégen kacsaként csúszkálókkal, az „itt a piros, hol a piros” játékba belemelegedőkkel nem tudnak mit kezdeni. Igazuk van.
Ők sokkal többek annál. Ők Florence Nightingale, Kossuth Zsuzsanna örökösei. Erkölcsi fölényük vitathatatlan, amikor odahajolnak a Covid-19 járvány betegeihez, hogy összefogjanak a halál ellen. Ebből kell majd felépíteni az új életüket békeidőben. Hitem szerint másképpen.