Ha teljesen megújítani nem is lehet, egy alapos ráncfelvarrás már valóban ráférne a hazai pedagógusképzésre. Egyrészt azért, hogy ez a továbbtanulási irány vonzóbb legyen az egyre fogyatkozó számú jelentkezők körében, másrészt pedig azért, hogy a pedagógus szakokon tanulók legalább részben felkészülhessenek az egyetemen a XXI. századi oktatás kihívásaira és lehetőségeire.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a többségünk nem éppen a falakra szögelt feszületekben és a kötelező (vagy legalábbis nagyon is elvárt) vasárnapi istentiszteletekben képzelte el a pedagógusképzés modernizálását. Úgy tűnik, részben mégis ez lesz az egyik irányvonal: a HVG információi szerint a kormány egyházi kézbe szervezné ki a tanítóképzés nagyobb részét, és az sem elképzelhetetlen, hogy a tanító- és óvodapedagógus szakokra felvett hallgatók egy része már a közeljövőben egyházi intézmény tanulója lenne.
A köznevelés területén már lassan egy évtizede egyre nagyobb teret kapnak az egyházak: a felekezeti óvodák, általános iskolák, gimnáziumok száma 2010 óta majdhogynem megduplázódott. A képbe nagyon is beleillik, hogy a felsőoktatásból is nagyobbat haraphassanak. Az sem véletlen, hogy most épp a tanítóképzés van terítéken, hiszen az egyházi felsőoktatási intézmények egyik fő profilja a pedagógiai és szociális képzés. Ráadásul ez az egyik olyan terület, ahol egyre halmozódnak a problémák, a megoldáskeresést pedig szívesen rábízná másra a jelenlegi politikai garnitúra.
Hasonló a helyzet, mint az állami egyetemek alapítványi fenntartásba kényszerítésénél, ahol szintén a fenntartással és működtetéssel járó felelősséget tolja el magától a kormány - az állami vagyon megbízható magánkezekbe juttatása mellett. Ugyanakkor nem lépnek ki teljesen, a háttérben ott maradnak, mint pók a sarokban. Az egyházi fenntartóváltásnál ez nem valószínű. Igaz, szükség sincs rá: az egyházi és a jelenlegi politikai hatalom olyan sok szálon fonódott össze, mint a „régi szép időkben”.