Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Bárdos Deák Ágnes neve számomra összefonódott a rendszerváltással, mert a nyolcvanas évek második felében rongyosra hallgattam a Kontroll Csoport meg az Ági és a Fiúk című zenekar másolt kazettáit. A korszakra jellemző módon fogalmam sem volt, hogy a két zenekar tagjai hogyan néznek ki, elvégre nemigen szerepeltek a pártállam televíziójában – másrészt egri fiú lévén, nem jutottam el a koncertjeikre. A nyolcvanas években Pestre leginkább kórházba, színházba, ünnepi könyvhétre és rokonlátogatóba jártam, azaz akkoriban nem láttam Bárdos Deák Ágnest színpadon. Sajnos kertészeti középiskolában érettségiztem Egerben (szorongásom és kisebbrendűségi érzésem miatt nem mertem gimnáziumba menni, pedig eléggé jó tanuló voltam), és meglehetősen fura módon az Ági és a Fiúk híre még ide, a – fogalmazzunk így – alacsonyabb presztízsű középiskola tanulóihoz is eljutott. Az ellenállás, a progresszív provokáció és a különösség fogalmait párosítottuk hozzájuk, és ebből a nézőpontból a tévében akkoriban hallható együttesek roppant nevetségesnek tűntek: nem nagyon értettük, hogy miért a kínos Z'Zi Labort adják, mikor ott van nekünk az „Ági”.
Legendát szőttünk köré, hogy Ágiék miért váltak ki a Kontroll Csoportból. Természetesen szerelmi szálat véltünk felfedezni. Ültünk a fiúkkal az iskolai málnásban, hordozható magnón hallgattuk Ágit és csorgott a nyálunk – az iskolai málnást ugyanis kéretik szó szerint venni. Nem tudtam, hogy Ági hogyan is nézhet ki – de elképzeltem. Hogy pontos legyek, úgy képzeltem el, ahogyan egy 15- 16 éves kamaszfiú bután és tapasztalatlanul képzeleg. Hosszú, hullámos, vörös hajzuhatagot, hatalmas, kék szemet varázsoltam neki, továbbá kemény, határozott, egyenes fellépést.
De a felsoroltakból csak az utóbbi igaz.
Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor először beszéltem vele személyesen. Nagyjából tíz éve lehetett, az akkor még létező Népszabadságnak páros interjút készítettem vele és Borbély Szilárddal az Erzsébet téren, a Gödörben. Mivel az én ötletem volt az interjú, Szilárddal együtt mentünk autóval Debrecenből Pestre. Nyár volt, gőzölgött az aszfalt a forróságtól, a hőség mintha légkalapáccsal verte volna a fejünket, rajtam a legendája miatt mégis a hideg borzongás futott át, amikor Bárdos Deák Ágnest megláttam – holott közvetlen volt, barátságos és kíváncsi. Könnyű, lenge, nyári ruhában volt, és a hangja! Az az összetéveszthetetlen, karakteres, ellentmondás nem tűrő tónus! Igen, ő volt az, Ági, de most a „Fiúk” nélkül. Roppant szerencsésnek éreztem magam, hogy kamaszkorom bálványával egy asztalnál ülhetek. Beszélgetés közben kiderült, hogy az egri kertészeti középiskola fényévekre volt attól a fehérgyarmati gimnáziumtól, ahol Szilárd érettségizett, ott ugyanis ő hírét sem hallotta sem a Kontroll Csoportnak, sem az Ági és a Fiúk zenekarnak, csak az egyetemre kerülve, Debrecenben ismerkedett meg velük „visszamenőlegesen”. Szerintem kellemes társalgást folytattunk, de félóra múlva attól rettegtem és szorongtam (már megint indokolatlanul), hogy biztos összevesznek. Szilárd egyik halk, alig érthető, félszeg megjegyzésére ugyanis Ági fölcsattant. Fölemelte a hangját és kérdőn, keményen, egyenesen ránézett Szilárdra. Nem értettem, mi ez a fölcsattanás, kissé megijedtem, de láttam, hogy Szilárd is behúzta a nyakát – aztán kiderült, hogy nem történt semmi. Ági továbbra is közvetlen volt, barátságos és kíváncsi, csak hát – beszéltük meg utóbb a kocsiban – ő biztos ilyen felcsattanós, ami könnyen félreérthető. Mindenesetre sajátos hanghordozása valamiképpen a védjegyévé vált: emlékszem, hogy pár évvel ezelőtt egy Pintér Béla darabban hallottam és láttam megvillanni Ági karakterét – már nem tudom, melyik előadás volt, de arra emlékszem, hogy az egyik szereplő Ági jellegzetes figuráját hozva küldött el a francba egy tarisznyás népzenészt.
Az irigykedő utókor kedvéért mondom: furcsa érzés, amikor Pesten összefutok vele. és ez szerencsére viszonylag gyakran megtörténik – azért furcsa, mert egy időben voltaképpen mégiscsak egy egész nemzedék bálványa volt. Az elmúlt pár évben a Moszkván sűrűn lehetett vele találkozni: hopp, villamosról le, hopp, villamosra föl, és már el is rohant. Ez tán az egyik legérdekesebb jellemvonása: mintha mindig rohanásban volna, úgy értem, évtizedek óta. Számtalanszor láttam irodalmi rendezvényen, koncerten, utcán, és a lelke mintha mindig rohant volna valahová. Folyamatosan lobog benne a tűz. Mintha attól tartana, hogy lemarad valamiről: neki oda kell érnie, meg kell csinálnia, a végére kell járnia, ő nem állhat meg, neki dolga van. Legutóbb – idén nyáron – a Király utcán találkozunk össze egy másodpercre, mialatt természetesen figyelmeztetett, hogy nincs rajtam maszk. Valami vicceset akartam válaszként motyogni, de már csak néztem utána – rohant is tovább.
