Zsenge gyermekkoromtól kezdve rajongtam a pesti vurstliért. A Városligetben egymás mellett létezett a bekerített Angol (később Vidám) Park, ahová kizárólag külön belépti díj leszurkolása után lehetett bejutni, illetve a vurstli. Ezért a pénztelen, de szórakozni vágyó népség, cselédlányság, katonaság vajmi ritkán fordult elő az Elvarázsolt Kastélyban vagy az Utazás Csajágaröcsögére elnevezésű kisvasúton, amelyek az Angol Park fő attrakciói voltak. Ehelyett a jóval póriasabb Liliputi falut, a Csodák névre hallgató mutatványos bódét, netán a Panoptikumot vagy a bábszínházat kereste fel, ahol Vitéz László püfölte serpenyőjével a krampusz fejét.
Óriáskerék azonban mindkét parkban működött. Az első mindjárt a vurstli bejáratánál. Én már akkor szerelembe estem ezzel a népforgatós micsodával, amikor kiderült, hogy kezelője apám régi haverja. Ehhez tudni kell, hogy atyám, aki nőgyógyászból később pszichiáterré képezte át magát, József Attila baráti köréhez tartozott. Egy hipis (házkutatás) alkalmával a hekusok (nyomozók) a költő Lebukott című tilalmas költeményének legépelt példányára bukkantak apám lakásán és a verssel együtt mindjárt az öregemet is begyűjtötték. Ezek után néhány hetet az óberhé (főkapitányság) egyik túlzsúfolt zárkájában töltött, egyrészt politikaiakkal, másrészt különböző rendű és rangú fél- és egészen bűnözőkkel, nehézfiúkkal, jasszokkal, kétes (helyesebben: nagyon is határozott) foglalkozású apacsokkal (kitartott férfiakkal) összezárva.
Eközben oly mértékben összebarátkozott velük, hogy az új haverjai később hozzá hordták óvatlanul bajba került macáikat, akiket a tolvajromantikától sem mentes apám díjmentesen látott el. E haverok némelyike, amikor éppen szabadlábon volt, nem egyszer a vurstliban tevékenykedett gépkezelőként, kikiáltóként vagy éppenséggel, mint zsebtolvaj.
Nos, egy alkalommal, alighogy a vurstli utcájába értünk, egy ilyen fickó rikkantott az óriáskerék irányító pultja mögül apámra: „Szevasz, doki!” Az öregemnek szemmel láthatóan jól esett, hogy egy ilyen illusztris személy felismerte, kivált, hogy a jótett helyébe jót várj-elv alapján a pasas jóvoltából egymás után három menetet ingyenesen abszolválhattunk az óriáskeréken. Nem is tagadom, ez fölöttébb imponált nekem.
Jó tíz esztendővel később már a saját barátaimmal jártam hétvégenként a vurstliba. Szombaton és vasárnap délután volt ott ugyanis nagy élet, hiszen akkor értek rá a pesti polgárok, továbbá kimenős cselédeik és a kaszárnyákból néhány órára kiszabaduló, az utóbbiakra vadászó bakák. Az egyik legnépszerűbb, még a Sárkányvasútnál is kedveltebb attrakciónak a Csodák névre hallgató intézmény számított, amelybe a transzvesztita kikiáltó, Káposztás Zsuzsi csalogatta be harsány hangon a nagyérdeműt.
A Vidám Parkkal való összevonás előtti utolsó, 1948-as szezonban a Csodák fő vonzerejét Maud, a csodapók jelentette. (Ki tudja, miért, de a csodapókokat hagyományosan erre a névre keresztelték; már Karinthy Frigyesnél is találunk egy ilyen nevezetűt.) A dobogón elhelyezett jósoló-mindentudó leányzónak a közönség csak a fejét láthatta eredetiben, a törzsét és a végtagjait az optikai eszközökkel ügyesen odavarázsolt jókora póktest borította.
Nos, mi elhatároztuk, hogy leleplezzük ezt a tudománytalan népbutítást. Az Asszonyok című képes hetilap, a Nők Lapja elődje külső munkatársának igazolványát lobogtatva (tizenhat éves létemre tényleg ott voltam újságírótanonc), a fotós kollégával együtt, ingyenes belépést élvezve jutottunk be a nézőtérre, majd – természetesen a házigazdák engedélye nélkül – a nézőtér mögötti udvarra is. Ahol Maud, a csodapók fürdőruhában, immár teljes női testtel cigarettázott éppen két szám között. Kattant a gép, fenyegetően indultak meg felénk a csodások, és mi csak nagy keservesen tudtuk elhordani az irhánkat. A leleplező (mint ma mondanák: oknyomozó) riport aztán megjelent a lap következő számában, a haverjaim pedig nem győztek ugratni azzal, hogy én egy közönséges strici vagyok, mert pénzt fogadok el a(A)sszonyoktól.
A Csodák melletti pavilonban működött a Panoptikum. Az ötletet alighanem Madame Tussaud londoni műintézetétől csenték. Napóleon, Chaplin, Mata Hari és VI. György ugyan hiányzott a neves embereknek ebből a gyűjteményéből, viszont viaszba faragva és korhűen felöltöztetve látható volt itt például egy szőke nőszemély – a felirat szerint színésznő –, amint egy őt elraboló és vele lélekszakadva elvágtató orangután hóna alól próbál kiszabadulni. De ez még csak a földszint volt. Az emeleten, ahová csak 16 éven felüliek léphettek be, még pikánsabb dolgokat lehetett látni. A többi között különböző méretű, egészséges és beteg nemi szerveket, köztük egy fél méter hosszú, vagy talán még annál is nagyobbra nőtt férfiszerszámot, amely eredeti gazdájának alighanem a térdét verte. Az üvegszekrényen elhelyezett felirat szerint az említett tárgyat egy kínai férfi megfelelő szervéről mintázták, természetesen életnagyságban. Másnap az iskolában meséltünk róla az osztálytársainknak, azok azonban nem hitték el, hogy létezik ilyen. Akkor határoztuk el, hogy megszerezzük ezt az extra tárgyat és bizonyítékként bevisszük az iskolába.
A következő vasárnap késő délután, közvetlenül zárás előtt fellopództunk a Panoptikum emeletére, ahol rajtunk kívül ekkor már senki sem tartózkodott. Egyik társunk az ajtóban őrködött, a másik felfeszítette a tárlót, én pedig a magammal hozott késsel éppen elkezdtem volna nyiszálni a gigantikus testrészt, amikor az őrt álló füttyentett: jön valaki. Nem volt idő gondolkodni. Hasítottam a viaszt, ahol értem, lecsaptuk az üvegfedelet és a zsákmánnyal a táskában iszkoltunk kifelé. Ezt megúsztuk. Csak másnap - amikor az osztályban el akartunk dicsekedni a kínai óriáspénisszel - derült ki, hogy a nagy sietségben nem a tövén vágtam le a céltárgyat, hanem a közepén, és ily módon az már aligha verte volna a kínai hadúr térdét.
Ennek immár bő hét évtizede. Ennyi idő alatt még a gyilkosság is elévül, nemhogy a közvagyon (ha ugyan az volt egyáltalán) rongálása és eltulajdonítása. Ezért számolhatok most be nyugodt lélekkel az akkor történtekről, hiszen immár nem fenyeget bűnvádi eljárás, legfeljebb korábban múzeumi munkatársként dolgozó leányom megvetése. Ám, hogy hová tettük a megcsonkított múzeumi darabot, arra most, 72 év múltán már sajnos nem emlékszem.
