Az 1977/78-as tél emlékezetre méltóan hideg volt, és sokáig tartott, december közepétől március első hetéig. A februári hidegnek másmilyen hangulata volt, mint a januárinak, mert akkor már, legalábbis derült időben, volt a napsütésben egy kis erő, és már csak a kontraszt miatt voltak kibírhatatlanok az éjszakák, de most a januári hetekről beszélek, amelyeket a Münnich Ferencben töltöttem permanens őrszolgálatban, kölcsönadott élő erőként.
Napközben a hőmérséklet mínusz tíz fok körül állapodott meg, ami szélcsendben kellemes, már-már baráti körülménynek számított, viszont ez a jólesően fagyos levegő éjszakánként tovább hűlt egy kicsit. Ez abból is észlelhető volt, hogy az ügyeletes tiszt eligazításkor intézkedett az őrbundák és halinacsizmák kiosztásáról, valamint engedélyezte a pótlólagos villanyhősugárzók őrtoronyba telepítését.
Az őrbunda gallérja fekete, belső testfelülete fehér gyapjúból készült. A bronzgombokat is beleszámítva, körülbelül tizenöt kilót nyomott, és a hideg ellen éppoly kevéssé nyújtott védelmet, mint a bakancsra felhúzott halinacsizma, viszont az utóbbival kiegészítve látványosan megnehezítette, úgyszólván lehetetlenné tette a mozgást.
A Münnich Ferencben tíz őrtorony volt és két őrbódé, amelyeket valamilyen okból „támlás” őrhelyeknek hívtak. Az őrbódékhoz nem tartozott sem hősugárzó, sem stoki, ezért ez a két őrhely állt a hierarchia legalján. Közkeletű vélekedés volt – továbbgondolva Lukács György megállapítását a legjobb kapitalizmusról és a legrosszabb szocializmusról –, hogy a legrosszabb torony is jobb, mint a legjobb támla.
Egyvalaki akadt a kölcsönadott személyi állományban, aki nemcsak elfogadta a támlás őrhelyet, hanem kifejezetten kérte is, hogy oda osszák be. Vagy az egyik fabódéhoz, amely a személyi bejárat őrzésére volt hivatott, és a laktanyán kívül, a kapuhoz vezető bekötőút végén állt, vagy a másikhoz, amely a lőszerraktár és a tehergépkocsi-telephely közé volt telepítve. Ez az egyvalaki pedig én voltam.
Kérdés persze: ki az az „én”?
Mit jelent őrszolgálatban vagy fogdabüntetésben vagy a totális szabadság bármely más részhalmazában az a szó, hogy „én”?
Azért akartam gyalogos őr lenni, azért nem kértem az őrtornyokból, amelyek pedig védelmet nyújtottak a szél és a hideg ellen – nem kívánkoztam sem a hatosba, amely a műszaki bejáratnál tornyosult, és a nappali forgalom lezárultakor a Münnich Ferenc legnyugalmasabb zugává vedlett át, sem a kettesbe, amely az első zászlóalj épületénél gyökerezett a földbe, és az ottani jövés-menésben mindenki megfigyelhette, hogy a szabályzatnak megfelelően őrködik-e az ablaküveg mögött az őr –, azért és abból a célból, hogy fel és alá járkálhassak, amint azt egyébként előírja a támlás őröknek a szabályzat.
Nem akartam egyhelyben ülni, ahogy őrvezető vagy tizedes lenni sem akartam, hanem három teljes órán át fel és alá akartam járni a mínusz huszonöt Celsius-fokos éjszakai hidegben az 1-es kaputól a bekötőút-elágazásig és vissza, tizenöt kilós őrbunda terhe alatt, gázálarccal, géppisztollyal, öt ívtárban százötven darab éleslőszerrel. Ez volt az ára annak, hogy közel kerülhessek a szavakhoz.
Az előttem álló harmincnapos alvásmegvonásnak mindjárt az első napján megértettem, hogy a szavak, és csakis a szavak segítenek hozzá a meneküléshez, ahhoz, hogy kibírjam.
Arra is rájöttem, hogy a szavakat fel és alá járkálás közben tudom bevésni, másképp nem megy. Ha fel és alá járkálok, miközben szavakat vések be, ki fogom bírni. Ha egyhelyben ülök, és órákig bámulom a toronyból a betonpalánkon túli hepehupákat, nem fogom kibírni.
Soha életemben nem voltak nagyszabású felismeréseim. Ezúttal is csak annyit ismertem fel, hogy a kényszerálmatlanságnak és kényszerdidergésnek nem lehet általánosságokban ellenszegülni harminc napig, esetleg tovább is. Valami kézzelfogható kell. Az én esetemben az ellenállásnak az a kézzelfogható formája, ha minden háromórás őrködés alatt legalább harminc ismeretlen szót bevések az elmémbe.
Harmincnál nem lehet kevesebb, mert akkor nem lenne hatékony az ellenállás, ötvennél többet nem érdemes erőltetni.
Persze nemcsak magát a szót kell bevésnem, hanem főnév esetében a nyelvtani nemet és a többesszámú alakot, ige esetében a múlt idejű alakokat, az imperfektet és a perfektet is, vagyis harminc ismeretlen szóra csaknem háromszor annyi bevésendő adat jut.
Ha mindezt elmulasztom, akkor nem leszek képes szabadulni attól a kérdéstől, hogy: kit és mit őrzök? Kinek és minek őrzésére hivatott az őrszolgálatot ellátó hadrafogott humán erőforrás, illetve maga az őrszolgálat, amely, mint a szabályzatból megtudtam, „kötött formájú harci feladat”? Például, ha a kettes támlához vagyok beosztva, kivel szemben őrzöm, védem a lőszerraktárat és a túracsepeleket?
Ezt a kérdést nemcsak a valóságban volt lehetetlenség feltenni, hanem a személyiség önfelszámolódásáról szóló, készülő regényben sem. Ha ez mégis lehetséges lett volna, akkor – legalábbis a készülő regényben – valamelyik tányérsapkás mellékszereplő kifejtette volna, hogy idejön a lőszerraktárhoz egy hippihuligán, és elvisz tíz rakasz éleslőszert. Továbbá idejön a Cséry-telepről a brazil kisebbség, és kiszereli a Csepel B–350-esekből az akkumulátort.
„Hippihuligán” (egyben) és „brazil kisebbség” (külön): nem ilyen szavakhoz akartam eljutni. Csak éppen tudni szerettem volna, hogy mit őrzök és kikkel szemben. Végül már úgy sejtettem: a csillagokat őrzöm a derült, hideg téli égbolton, de kibiztosított géppisztollyal sem gátolhatom meg, hogy szürkületkor ellopja őket az a láthatatlan hadtápos tiszt, aki a húskonzerveket is elsíbolja a raktárból, és a városban olcsón eladja a szintén láthatatlan áfészes haverjainak. Vajon a téli éjszaka csillagait kinek lehet olcsón eladni?
A szabályzat szerint az is a feladataim közé tartozott, hogy megakadályozzam az illegális eltávozásokat. „Állj, ki vagy?”, majd pedig „Állj, vagy lövök!” felkiáltással vegyem elejét annak, hogy a sorállományú katona átmásszon a kerítésen vagy átbújjon alatta.
Csakhogy a Münnich Ferencben alig voltak sorkatonák. Ezért is adott kölcsön minket a Zrínyi Miklós a Münnich Ferencnek. A Münnichben az úgynevezett „kopasz rigók” alapkiképzése zajlott. A kopasz rigók első éves tiszti főiskolás hallgatók voltak, és mindennap kaptak kimenőt, úgyhogy eszükbe sem jutott, hogy átbújjanak vagy átmásszanak. A csekély számú sorkatona pedig vagy a kiképzésben vett részt, vagy a fogdabüntetését töltötte, és az őrszobán huszonegyezett, hacsak nem hatvanhatozott.
Erőltettem az agyamat: melyik az a népmese, amelyben az ébrenlét a próbatétel? Úgy rémlett, hogy a szegényember legkisebb fia akkor nyerheti el a világszép királykisasszony kezét, ha éjszaka megőrzi az aranyalmákat a király kertjében a tolvajoktól, de ez csak akkor lehetséges, ha egy pillanatra sem alszik el. Rémlett egy másik mese is, amelyben a halott feleség életre kelne, ha megözvegyült férje ébren várna rá, és válaszolna a hazajáró lélek, vagyis az elhunyt asszony valamiféle fontos kérdésére.
Csakhogy a legkisebb fiú és a megözvegyült férj alszik. Ezek a mesehősök minden életbe vágó pillanatot átalusznak.
Bezzeg nem aludnának, ha mínusz húsz-huszonöt fokban, fényszóróktól megvilágítva járkálnának a lőszerraktár és a Csepel B–350-esek között!
Az őrszolgálatban történő elalvás a legsúlyosabb vétkek egyikének számított. Hadbíróság járt érte, amennyiben az ügyeletes tiszt elalvás vétkén kapta rajta a katonát, és a vétekről tárgyi bizonyítékot szerzett. Hallottam egy mendemondát Bunda honvédről, aki úgy aludt az őrtoronyban, mint a bunda, az üti (ügyeletes tiszt) pedig felosont a létrán, és halálos néma csendben magához vette Bunda honvéd Automata Módosított Deszantfegyverét, ahogy a géppisztolyt hívták mifelénk, majd felébresztette, és közölte vele, hogy a nagyatádi Fegyelmező Zászlóaljban fog élve elrothadni.
A mendemonda egy másik változata szerint nem is Bunda volt a neve, hanem Pörkölt, ugyanis egy hirtelen mozdulattal kitépte az üti kezéből a csúzlit, ahogy az AMD-t becézték a mi tájainkon, és agyonlőtte magát. Ezek után pedig úgy nézett ki az őrtorony padlója, mintha elejtettek volna egy nagy tányér pörköltet.
Egy harmadik változat szerint Pörköltnek volt annyi esze, hogy nem önmagát lőtte agyon az AMD-vel, hanem az ütit, így utóbbi személy szolgáltatta a szanaszét spriccelő pörkölt anyagát, a mi Pörköltünket pedig nem a golyó általi halál jótéteményében részesítették, hanem egyszerűen csak felakasztották.
