bűnügy;horror;thriller;Stephen King;

- J. D. Barker: Szíve helyén sötétség (Részlet a regényből)

Jack Thatch gyerekkorában találkozik Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb szeme van. Magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. Jack a lány megszállottjává válik. Egy évvel később újra megpillantja a temetőben a padon, ám Stella ismét eltűnik… Az Agave Könyvek gondozásában a héten megjelent Barker-regény stílusa a korai Stephen Kinget és Dean R. Koonzot idézi. Részletünk ízelítő a hideglelésből.

Mélyet lélegeztem.

Kint is sűrűn kavargott a füst, de több volt benne a tiszta levegő, és a tüdőm boldogan szívta be. Kezdett visszatérni az erő a végtagjaimba, és lassan kitisztult a fejem.

Ekkor jutott eszembe Krendal.

Eszembe jutott Elden Krendal, és tudtam, hogy még bent van.

A kockás inges férfi meg akart állítani. Elkapta a vállamat, és megpróbált visszanyomni a földre, miközben összeszedtem a maradék erőmet, és felálltam. Mások is utánam kaptak az egyre népesebb tömegből, mert a tekintetem állítólag egyértelműen elárulta, mire készülök.

Ettől függetlenül felálltam, és mély levegőt vettem.

Leráztam magamról a kockás inges férfi kezét, kiszabadultam a többiek szorításából, és visszarohantam az étterembe, miközben a távolban felvisítottak a szirénák.

Miután az épület hatalmas ablaka hiányzott, a terjeszkedő lángok könnyen táplálékhoz jutottak, és amikor másodjára átléptem az ablakkeretet, éreztem, hogy a levegő már nem kifelé tol, hanem befelé áramlik. Beszívta az éhes szörnyeteg, amelyik belülről zabálta fel az éttermet.

Átbotladoztam az asztalok, a székek és a bokszok maradványai között, elhaladtam a pult előtt, és a konyhába vezető lengőajtó felé igyekeztem. Minden lépésnél egyre elviselhetetlenebbé vált a hőség. Egy pillanatra megakadt a szemem a tálalóablakon, ahol Krendal szokta kiadni az ételt, a fekete füst miatt viszont nem láttam, mi van mögötte.

A lengőajtó közelében lángolt a fal, és amikor a fémhez értem, megégette az ujjamat.

Tudtam, hogy a robbanást a gázpalackok okozták, amelyeket a főnököm a konyha hátsó részében tárolt arra az esetre, ha kimaradna a gázszolgáltatás, ami kétszer fordult elő, mióta megvette a helyet, és mind a kétszer ebédidőben, amikor tele volt. Ezért tartotta készenlétben azt a három palackot, és azt is megmutatta nekem, hogyan kell rácsatlakoztatni őket a tűzhelyre. Büszkén állította, hogy ő tíz másodperc alatt meg tudja csinálni.

Lehajtottam a fejem, és átmentem a féloldalas lengőajtón, amelyet csak a felső zsanér tartott.

Lángok csapkodtak körülöttem, mintha üdvözölnének, és hullámzott a fekete füst. Behajlítottam a térdem, és minden erőmet beleadva beugrottam egy szabad területre, az ajtótól jobbra. A forró levegő sziszegve száguldott át a nyíláson a kinti, tiszta levegő felé.

Leszorítottam a fejem a padlóhoz, amennyire tudtam, és kitöröltem a szememből a könnyeket, mert csípte a hőség.

Ismeretlen tájon találtam magam.

Az egyik eltorzult gázpalack az alumíniumasztalba csapódott, ami rendesen a konyha közepén állt. Most az oldalán feküdt, és a többtucatnyi lábas, serpenyő és konyhai eszköz, amelyek korábban az asztalon lévő tárolókban sorakoztak, szétszórva hevertek a földön, ameddig a füsttől elláttam. A padló csúszott az aznapi levestől, és a forró folyadék átitatta a térdemen a farmert.

Köhögni kezdtem, a tüdőm megtelt füsttel és mocskos levegővel.

Krendal nevét kiáltottam, de rekedt suttogás lett belőle.

Utána mászva indultam arra, amerre a tűzhelyet sejtettem. Lehunytam a szemem, a kezemmel tapogattam ki az utat, és félresöpörtem az akadályokat. Amikor a felborult asztalba ütköztem, a kezemet magam elé nyújtva megkerültem, a forró fém pedig megégette az ujjaimat.

A konyha legfeljebb tíz négyzetméteres lehetett, mégis úgy éreztem magam, mint egy vak ember, aki a leghatalmasabb sivatag homokjában tapogatózik. Hason csúsztam tovább a járólapon, és a karommal folyamatosan magam körül hadonásztam. Hallottam, hogy tőlem jobbra leszakad a plafon egy darabja. A lángok vidáman felmordultak, Krendalt azonban nem hallottam, pedig biztosra vettem, hogy kizárólag hang után fogom megtalálni, mert mióta beléptem a konyhába, semmit sem láttam.

Az ujjaim hozzáértek a lábához.

Először nem jöttem rá, hogy egy láb, és majdnem továbbaraszoltam, mert tompa volt az agyam az oxigénhiánytól. Amikor belemarkoltam Krendal nadrágjába, erőtlenül megszorította a csuklómat. Megmarkoltam a karját, ő az enyémet, és tudtam, hogy nem fogjuk elengedni egymást.

Azonnal elkezdtem hátrafelé mászni. Csak az egyik kezem volt szabad, rogyadozott a lábam, a másik kezemmel viszont magam után ráncigáltam Krendalt. Már félig kijutottunk a féloldalas lengőajtón, amikor még egy darab leszakadt a mennyezetből, és ránk zuhant a törmelék. A főnököm teste görcsösen megrándult, és tudtam, hogy valami rázuhant vagy eltalálta, de semmit sem láttam. Nem álltam meg. Áthúztam az ajtón.

Már az étteremrészben voltunk, amikor felrobbant a másik két gázpalack.

A testem ekkor feladta a küzdelmet, és elnyelt a fekete füst.

Az álom.

– Benzinszagot érzek. Ki kell szállnunk.

– Jól vagy? Ugye, jól vagy?

Kinyílik egy ajtó.

Fémes csikorgás hallatszik.

– Eddie!

– Igen?

– Ott a másik terepjáró. Jönnek!

– Vedd ki Jacket!

– Tudsz mozogni? – kérdezte apa.

– Igen… azt hiszem.

A biztonsági öv egy csattanással kinyílik, és visszacsúszik a helyére.

– Jönnek, Eddie!

– Ki kell szállnod innen.

– Meg kell állítanod őket, különben mindannyian meghalunk.

– Jézusom! Hol a puska?

– A lábamnál a földön. Azt hiszem, eltört a karom. Azt hiszem, mindjárt… – mondta anya.

Csokis tej a szememben és a hajamban. Ragad.

– Nem találom. Maradj velem, Katy! Koncentrálj a hangomra!

– Ott kell lennie. A kezemben volt. Nem tudtam…

Anya álmos hangja megbicsaklott.

Hangos dörrenés.

Sok hangos dörrenés.

– Magához tért – hallottam egy távoli hangot, amely mintha sima falú alagútban visszhangzott volna.

– Hé, kölyök! Hallasz engem?

A levegő hideg volt, mint télen.

Mélyet lélegeztem.

Köhögtem.

Megpróbáltam a számhoz nyúlni, de nem tudtam megmozdítani a kezem.

– Lélegezz, kölyök!

Még több hideg levegő.

Valami nedves megtörölte a szemem.

– Add ide az ollót! Le kell szednem róla a pulóvert és a farmert is.

Remegve kinyílt a szemem.

– Hát itt vagy! – A férfi, aki lenézett rám, erőltetetten mosolygott. Elővett egy ceruzalámpát, és a szemembe világított. Azonnal becsuktam, de egyesével kinyitotta őket, és belevilágított mind a kettőbe. – Meg tudod mondani a neved?

Felnéztem rá és a feje fölött úszó felhőkre.

– Hé, kölyök!

– Pip.

– Tessék?

– Jack.

– Nincs vezetékneved?

– Jack Thatch. John Edward Jack Thatch.

– Elég hosszú név.

– Mindenki Jacknek szólít.

– Őrült srác vagy, Jack. És azt tudod, ki az amerikai elnök?

– Clinton.

– Csillagos ötös. – A férfi megfordult, és hátrakiáltott a válla fölött. – Szükségem van egy szabad mentőre, hogy beszállítsuk ezt a srácot a Mercy Generalba.

– Három perc múlva ér ide még kettő – kiáltotta vissza valaki.

– Krendal – motyogtam halkan, mert nem működött rendesen a szám.

– Tessék?

– A férfi, akit megpróbáltam kihúzni…

A mentős arca elkomorult.

– Sajnálom, fiam. Nem élte túl.

Valaki rángatni kezdte a farmeromat. Amikor odanéztem, egy mentősnőt láttam: vastag ollóval vágta az anyagot.

Lassan körbefordítottam a fejem, hogy kiderítsem, hol vagyok.

A Brownsville Road közepén feküdtem egy hordágyra szíjazva. Az étterem tőlem balra esett, és fekete füst gomolygott ki belőle. A nyílás körül tűzoltók járkáltak tömlőkkel a kezükben, mint a sárga hangyák, és a járdán hömpölygött a víz.

A másik irányba fordultam, a házunk felé.

– Gerdy.

Megint köhögni kezdtem, és végre észrevettem, hogy maszk van rajtam. A mentős lehúzta az államra.

– Tessék?

– Hol van Gerdy?

– Van itt valaki, akit Gerdynek hívnak? – kiáltotta a férfi a körülöttünk álló tömegbe.

Virágos ruhás, idős nő lépett oda hozzánk, ősz haja gondosan hátra volt tűzve. A karját és az arcát fekete korom borította, és megperzselődött a ruhája szegélye. Letérdelt a hordágyam mellé.

– Azt a lányt keresed, aki veled volt? Láttalak benneteket az utcán, mielőtt… Kézen fogva sétáltatok a járdán. Róla beszélsz?

Bólintottam.

A nő szemét elfutották a könnyek, és közelebb hajolt hozzám.

– Nagyon sajnálom. Meg akartam állítani, de sokkal erősebb volt nálam. Kitépte magát a kezemből.

– Ezt nem értem… Kitépte magát?

– Berohant utánad a tűzbe.

Minden izmom megfeszült. Megpróbáltam leugrani a hord­ágyról, de a csuklómnál, a bokámnál és a nyakamnál lévő szíjak leszorítottak.

– Lassan a testtel, cimbora!

A mentős a mellkasomra fektette a tenyerét, és visszanyomott.

– Engedjenek le innen! – Hevesen forgolódtam. – Gerdy!

A járdaszegélynél parkoló autók felé fordultam. A Volvo és a Sentra között, ahol Gerdyt hagytam, szintén emberek álltak. De őt nem láttam. Nem láttam.

– Gerdy!

Az étterem felé fordultam. A kitört ablakon keresztül tűzoltók tűntek el a kavargó fekete füstben vastag tömlőket húzva maguk után.

– Gerdy nem lehet odabent! Nem menne be oda!

Az egyik csuklóm kiszabadult. Átnyúltam a másik kezemhez, és megpróbáltam azt is kiszabadítani.

Az idős nő, akinek a virágos ruhája megperzselődött, elhátrált. Könnyes volt a szeme.

– Nagyon sajnálom – formálta némán a szájával.

– Adjatok 10 mg haloperidolt! – kiáltotta a mentős, miközben ránehezedett a mellkasomra.

Kiszabadult a bokám.

Megpróbáltam lelökni magamról a férfit.

Valaki tűt döfött a karomba.

Kérem, ne! Gerdyt ne! Őt ne!

Azután minden elsötétült.

                                                                                       Bosnyák Edit fordítása

J. D. Barker1971-ben született, a Fort Lauderdale-i Művészeti Intézetben szerzett üzleti diplomát. Az 1990-es években a 25th Parallel című magazinba írt popkulturális témájú cikkeket. Forsaken című első regénye (2014-ben) meglepő sikert aratott, jelölték a Bram Stoker-díjra. Barker A negyedik majom című saját sorozatában az utóbbi évek egyik legeredetibb sorozatgyilkosát teremtette meg. A regény Az ötödik áldozat és A hatodik éjszaka című kötettel trilógiát alkot, jogait számos országba eladták filmre és televíziós sorozatra.

Ki lehet-e jönni minden nehézségből? Léteznek-e örök érvényű témák, vagy muszáj a gyerekirodalmat is aktualizálni, hogy hatással legyen? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk Berg Judit íróval a Rumini nemrégiben a Pagonynál megjelent 10. kötete, a Rumini és az elsüllyedt világ kapcsán, melynek hőse ugyan egy egérfiúcska, de életigenléséből és kitartásából, ami arra készteti, hogy soha ne adja fel, mi, felnőttek is sokat tanulhatunk.