Nem, nincs még 70 éves a szvetteres ember – hallom innen is, onnan is. De annyi. Puha szálú, ősz haján kívül semmi más nem jelzi Lengyel László korát, de manapság hamarabb őszülnek az emberek. Ha valaki tudja ezt, az ő. A rendszerváltás előtti, ma már jelképpé magasztosult Fordulat és reform egyik szerzője, a pénzügykutatós brancs oszlopos tagja, az intézmény máig működtetője, ha nem volna jelenleg annyi felesleg raktáron, azt írnám, speciális lélegeztetőgépe. Ő tehát azon kevesek egyike, aki a reform szó hallatán nem a sorozatos kudarcokat, elementáris ütközéseket, eltékozolt energiákat veszi sorba, hanem újra és újra nekigyürkőzik, hogy a megviselt, oly sokszor megtépett szóba életet leheljen. Egyformán kellett ehhez hit és illúzió, az interdiszciplináris tudományok merész összekapcsolása, műveltség, irodalmi ihlet és a világra való nyitottság. A rendszerváltás előtt nem sokkal zárták ki az állampártból, hogy később ott üljön Lezsák Sándor lakiteleki sátra alatt, majd eredeti szakmájától kissé elkalandozva, politológusként, néhai Antall Józsefet idézve, első Miki egér legyen az egyenlők között.
Cikkei, esszéi, beszélgetős könyvei kötetekbe rendeződve sorakoznak polcomon, bennük tulajdonképpen mindkettőnk legaktívabb korszakának lenyomata, úgy is mondhatnánk – lassacskán történelme. Tamás Gáspár Miklós már-már szállóigévé vált mondata róla, hogy ő egy fordított Cassandra, mert mindig az ellenkezője történik annak, mint amit jósol, és mégis hallgatnak rá. Azon gondolkodom, hogy mi ennek az oka. Szerintem legfőképp az, hogy egyszerre racionális és naiv. Logikusan vezeti gondolatait, mégis mindig szeretne hinni valamiben. Nem úgy független, hogy centivel a kezében méricskél, hanem világnézetét, értékrendjét vállalva képes valamiért kiállni, valakit pártfogolni, ha később rendre csalódik is benne. Ez utóbbi állomás okoz némi zavart, fénytörést, de sohasem vezet elvtelenséghez, hazugsághoz, a hibák, vagy saját tévedései elkenéséhez, inkább, így idősebben, már némi malíciával tekint arra a világra, amelyhez közelebb áll, s persze önmagára is.
Mindent tudni akar. Rálátni folyamatokra, múltra, jelenre, jövőre, azokra a társadalomtudományokra, amelyeknek művelője, ugyanakkor a pártberkeken belüli helyezkedésekre, kisstílű csatákra, pletykákra. Mintha valakit egyszerre foglalkoztatna Kundera és Gábor Zsazsa. Érdekes módon azonban ebből az információ-csalamádéból, szerteágazó kíváncsiságából születnek magasröptű, mégis olvasmányos, ragyogó stílusban megírt esszéi, amelyektől ma már – szintén így, érettebben – hiába várjuk a megmondó emberek kinyilatkoztatott prognózisait. Helyettük inkább vívódást, töprengést kapunk, a lehetséges kimenetek számbavételét. Általában úgy (ennyi azért megmaradt a fordított Cassandrából), hogy nem rejti véka alá azt a vékony és halvány reménysugarat sem, amely a pozitívabb változatot világítja meg, ha nem is éles, vakító fénnyel.
Egyébiránt a TGM idézet arról is szól, hogy Lengyelnek bár soha nincs igaza, viszont mindig hallgatnak rá. Előfordulhat, hogy nem valamiféle rózsaszín árnyalat miatt, hanem azért, mert szívesebben hallgatunk rá, mint azokra, akik megértőbbek az önkénnyel szemben, honorálják a szennyes kommunikációt, ügyesnek tartják a blöffölő hamiskártyást, aki képes elhitetni, hogy nagy lap van a kezében. Már-már eszükbe sem jut, hogy a hatalommal éppen megbízott országgal, egy egész néppel hazardíroz, és a tét nem az ő zsetonja. A politika – ez napjaink krédója – csupán a hatalom megtartásának művészete. A korrupció pedig a rendszer szerves része. Lengyel Lászlón kívül is kevesen gondolták, hogy tíz év alatt így át lehet alakítani a hazát.
És vele együtt csaphatjuk össze rémülten a kezünket, hogy „a Brexitet sem hittem, Trumpot se hittem, erre most itt állok, és Donald Trump vigyorog”, igaz, lassacskán lefagy a mosoly az arcáról. (Legyen ez Lengyel születésnapi ajándéka.) Egyébként elárulok valamit: a „személyes” Laci pesszimistább, vagy mondjuk szigorúbb, realistább, mint az írásaiban. Regisztrálja az értelmiség teljesítményének csökkenését, térvesztését. A „nincs hová írnom” sóhaja ismerős lehet mindannyiunknak, mint ahogy az is, hogy a sorainkat közlő helyeken kívül egyre szűkebb az érdeklődő, figyelő, netán még egy-két ajánlást meg is szívlelendő kör. A ketrecharc tényleg más küzdőmodort követel.
Nem véletlen, hogy Lengyel, bár nem mondott le a királycsinálásról, ezt már csak melléküzemágban végzi, e dolgában már kellő rutinnal viseli el az időről-időre bekövetkező kudarcokat. Már csak azért is, mert érkezik egy új felfedezett, akiben felcsillan valami, de előrelátóbb: számít a kiábrándulásra. Ez a fajta krónikus csalódás is más természetű, mint a pesszimistáké. Laci akkumulátora ugyanis mindig feltöltődik, és még azzal sem elégszik meg, hogy csak tollat ragad. Írásai mellett ez a cselekvőkészség, szervezőerő, amit rettentően becsülök benne. Hihetetlen energiával és figyelemmel tartja számon barátait, szán időt rájuk, baj esetén azonnal ott terem, márpedig ennél nagyobb segítség a mi korunkban nem érkezhet. És erre a tortára kerül a marcipán – de elképzelhető, hogy tévedek, mert messze nem giccses díszről van szó: közösségteremtő ereje maga a torta. Az, ahogyan csapatokba gyűjti a különböző szakmákból azokat az embereket, akiknek van mondanivalójuk, témáik aktuálisak, húsba vágóak, tapasztalataik, véleményük közreadása azonban korlátozott, s talán kedveszegettségük is visszafogná őket, ha Lengyel azokat a bizonyos tematikus köröket nem nógatná munkára, rendszeres találkozásokra, konferenciákra.
Hogy melyik pártnak mennyire ürült ki szellemi- és anyagi holdudvara, arról vannak becsléseink. Hogy melyik párt mennyire törődik feltöltésükkel, arról nincs pontos kép, de mintha ebben is Laci előzné őket. Lehet fájó, hogy az elit a szükségesnél jóval kevesebb érdeklődést mutat a szuverén műhelyek iránt, java részük inkább a kamarilla-politika asztalainál próbál nyerő helyet találni, márpedig a tanulmánykötetek zöme híján van a praktikus útmutatóknak. Laci mindezen kórismékkel tisztában van, de akkor is makacsul újra és újra nekifut, hogy ébresztő! Az ébredés azonban már nem úgynevezett rendszerváltó értelmiségre vár – jelzi ezt esszéiben, de az a bizonyos akku mégis mozgásban tartja.
Így 70 évesen tehát messze nem ködlovag, fantaszta, de nem is keserű, magába fordult remete. Inkább szomorú realista, de örök reménykedő. Velünk együtt.
