Annak idején a tévéközvetítésekben felfigyeltem arra, és nagyra értékeltem, hogy a szovjet sporteseményeken milyen nyugodt a hangulat. A himnuszok után taps, nem hallani pfújolást, fütyülést, szitkozódó rigmusokat. Időnként felhangzik a „Sajbu! Sajbu!” (Lőjetek gólt!) vagy a „Szovjetszkij Szojuz!” biztatás, a győzelem kapujában jött a „Molodci!” (Szép volt, fiúk!). Ennyi.
Tetszett a sportszerűség, ebben tényleg példát mutatnak – gondolhatta az ember. Aztán egyszer kijutottam a Luzsnyiki stadionba egy szovjet–török meccsre. És azt láthattam, hogy mikor egy helyzet vagy gól felperzseli a szurkolókat, kiskatonák állnak fel körben a tribünök első sorában, és némán a nézők felé fordulnak. Megvárják a mordulás végét, és aztán szépen mindenki visszaül a helyére.
A szovjet viszonyok ismeretében felvethető, hogy ezúttal is félelemkeltéssel tartották fenn a rendet, demonstráltak sportszerűséget. De az eljárás értelmezhető a közrend kontrolljának eszközeként is: ne veszítsétek el a fejeteket! Úgy tűnt, az emberekben már kialakult, mi a „helyes” magatartás a lelátókon. Természetesen, feszengés nélkül viselkedtek, senki sem figyelt a kiskatonákra.
A polgárok nem félik
Nemrég a magyar kormány estétől reggelig tartó kijárási tilalmat rendelt el. A miniszterelnök bejelentette, hogy a rendőrök mellett a katonaság is részt vesz a járványelőírások betartatásában. Majd megjelentek a Terrorelhárítási Központ emberei is. Utóbbiak és a katonák fegyvert viseltek. Néhol harci jármű is feltűnt.
A demokratikus ellenzék felmordult. Budapest főpolgármestere értetlenségének adott kifejezést a járőrözők harci felszerelése miatt. Véleménye szerint ez fölösleges félelemkeltés, fenyegetés, amely nem segít elérni az emberek együttműködését. Juhász Ferenc volt honvédelmi miniszter is túlzónak, értelmetlennek ítélte az intézkedést a Klubrádiónak adott nyilatkozatában. A korlátozásokkal kapcsolatban a közbizalmat kéne erősíteni, az efféle félelemkeltés viszont ellentétes hatású. Ám a társadalom részéről félelemnek, bizalmatlanságnak nemigen volt jele.
A polgárok higgadtan tudomásul vették a fegyveres járőrözést.
Amikor a rendőrség a hadsereg, és fordítva
Az állami erőszakszervezetek funkciójának meghatározása, eszköztáruk szabályozása, a társadalommal való viszonyuk alakulása komoly rendészeti, jogi, szociológiai kérdések sorát veti fel. Miközben az Alaptörvény látszólag világosan fogalmaz: „A rendőrség alapvető feladata a bűncselekmények megakadályozása, felderítése, a közbiztonság, a közrend és az államhatár rendjének védelme. A rendőrség részt vesz a jogellenes bevándorlás megakadályozásában.” Ami pedig a Magyar Honvédséget illeti: „Alapvető feladata Magyarország függetlenségének, területi épségének és határainak katonai védelme, nemzetközi szerződésből eredő közös védelmi és békefenntartó feladatok ellátása, valamint a nemzetközi jog szabályaival összhangban humanitárius tevékenység végzése.
A Magyar Honvédség közreműködik a katasztrófák megelőzésében, következményeik elhárításában és felszámolásában.” Ám a mindennapi működés szabályozásához még pontosabb, részletekbe menő értelmezések szükségesek. Hogy ezek szövevényében ne vesszünk el, Buzás Gábor véleménye szerint, amelyet Rendészet – katonai rendészet című írásában is kifejt, alapvető a rendészet és a honvédelem szigorú megkülönböztetése, már csak azért is, mert tevékenységük bizonyos esetekben – és a járványhelyzet is ilyen – összekapcsolódhat. Ennek hiánya igen veszélyes lehet a polgári demokráciára, hiszen, Finszter Gézát idézve, „a korlátozást nem tűrő önkény kedvelt megoldása az, amikor a hadsereget rendőrségként, a rendőrséget hadseregként működteti”.
Nincs rá szükség
Hogyan kapcsolható össze mindez a jelenlegi kijárási tilalom optimális biztosításának feladatával? A felmerülő gyakorlati kérdésekről Végh József klinikai szakpszichológust, kriminálpszichológust kérdeztük, aki az évek során – többek között túsztárgyalóként – személyes tapasztalatokat is szerzett eljárási ügyekben. Véleménye szerint a konszenzus itt is meghatározó mozzanat: „Az emberek többsége megértette, hogy ez a járvány nem tréfa, szeretné minél nagyobb biztonságban érezni magát, és elfogadta a korlátozásokat, az esti kijárási tilalmat. Innentől kezdve a rendfenntartók feladata nem a kényszerítés, hanem az előírások betartásának kontrollja. A szabálysértők fegyelmezése. Ehhez fegyverhasználatra aligha van szükség.
Más kérdés, hogy aki fegyveres, az fegyverrel jár szolgálatba, ha nincs más utasítás. Figyelembe kell venni azt is, hogy az éjszakai járőrözés közben nem csupán aszociális, hanem esetleg antiszociális normaszegőkkel is találkozhatnak. Hiszen lehet, hogy azért van valaki az utcán, mert bűncselekményre készül vagy lopott holmival tér hazafelé. A katonák bevonásáról is lehet vitatkozni. Hiszen intézkedési jogosultságuk nincs. De ha úgy adódik, segíthetik a rendőröket az eljárások során. Nem gondolnám, hogy adott esetben a fegyverviselés nem esetleges önvédelmet, hanem félelemkeltést szolgál.”
„Akár tetszik, akár nem – folytatja Végh –, a rendfenntartóknak sokszor erőt kell demonstrálniuk, méghozzá épp azért, hogy ne kelljen erőszakhoz folyamodniuk. És ehhez nem kell előkapniuk a fegyvert. Focimeccsen is elég, ha néhány rendőr fegyelmezetten áll egymás mellett. Az ultrák megérzik, hogy nem ellenük vonultak ki, nem agresszívek, csak rendet akarnak. Hasonló a helyzet – csak persze ezerszer nehezebb –, amikor egy fegyveres bűnözővel vagy terroristával tárgyalunk a megadásról. Többségük pszichésen sérült, van, aki öngyilkosság céljából provokál. Ilyenkor sem kell azonnal tüzelni. Megpróbálunk belehelyezkedni a világról alkotott mentális térképébe, és azon haladva elvezetni a fegyverletételhez. Ha jól használjuk az erőt, nem kell erőszak.”
Az a bizonyos fény
A kriminálpszichológus szerint egy válsághelyzet rendészeti kezelésénél a legfontosabb, hogy hagyjunk kiutat, gyújtsunk fényt az alagút végén. „Ennek hiányában biztos kitör a pánik, nincs az a rendőrség, katonaság, amely gátat szab neki. Ha szükséges, a mostaninál szigorúbb korlátozásokat is el lehet fogadtatni, ha nem ingatjuk meg a meggyőződést, hogy a járványnak vége lesz.”
Úgy tűnik tehát, ha nem ragadnak el politikai indulatok, a fentiek alapján is könnyen belátható, hogy a fegyverviselésnek a jelenlegi kijárási tilalom betartatása során nincs félelemkeltési funkciója. Ha belegondolunk, a kormány nem alkalmaz fizikai kényszert, erőszakot hatalmának maximális kiterjesztése érdekében. Nem az erőszakszervezetekkel érvényesíti akaratát, hanem jogi kiskapukkal, szavazóinak kedves propagandával. Amelynek egyik fontos pillére a militáns retorika.
Üzenet és tárgyiasítás
A mostani fegyverviselet is ebbe illeszkedik. A vírussal is harcolunk, védelmezzük tőle az országot. Ahogy a migránsoktól, Sorostól, a nemzetáruló ellenzéktől. És a küzdelmek komolyságát, az elszántságot hitelesítés céljából tárgyszerűen is mindig megjelenítik. Ha valaki kételkedne a bevándorlók elleni fellépésben, ott van neki a szögesdrótos kerítés. Az országra veszélyt jelentő politikai erők elleni védekezést törvények jelképezik.
A járvánnyal is keményen küzdünk, hiszen akik fenntartják a szükséges korlátozások rendjét, fegyvert viselnek. De ettől még az utóbbi veszedelem, sajnos, valóságos.
