Adjad a követ ide, én húzom fölfelé! – mondta némileg törve a magyart, fülig érő mosollyal, vakító fehér fogait kivillantva a jó kötésű fekete srác. Sajnos így negyven év távlatából sem az ő, sem a másik fiú nevére nem emlékszem és az sem jut eszembe, melyik afrikai országból érkeztek Magyarországra tanulni. Talán az orvosira, vagy a műszaki egyetemre jártak, de ez akkor sem volt fontos.
Kalákában építettük Budapest egyik külső kerületének kertvárosi negyedében Gyula házát, aki több egyetem lapjának is fotózott és rengeteg külföldi barátja akadt az akkor még "fejlődő világnak” nevezett térségekből érkező ösztöndíjasok között. Így ez a két afrikai fiú is szívesen segített felhúzni a falakat.
Fiatalok voltunk, sokat röhögtünk, miközben majd megszakadtam - olykor mázsás súlyúnak tűnő köveket kellett emelgetni. A fekete srácoknak meg se kottyant. Amikor nekem már a nyelvem is kilógott, ők valami ősi munkadalt énekeltek. Akkor szerettem bele az afrikai dallamokba, különösen a kórusokba. Gyorsan telt az idő és délben Gyula papája, egy csendes, régimódi iparos ember első osztályú főztjét kaptuk ebédre. Nagyon kedveltem az öreget, szívesen hallgattam ahogy az életről bölcselkedett.
Gyula tőle örökölhette korpulens, zömök alakját.
Egy napon azt vettem észre, hogy az öregúr elkezdett fogyni. Nem akartam tolakodó lenni, nem kérdezősködtem az okáról, de rosszat sejtettem. Azután egy alkalommal ő hozta szóba.
- Tudja Tamás, megműtik a gyomromat, valami baj van vele – mondta tompa hangon. Akkor vált bizonyossá számomra, hogy nagy a baj. Néhány hónap múlva Gyula elmondta, az apja meghalt. Őszintén meggyászoltam.
A ház végül elkészült és valami furcsa büszkeséget éreztem, hogy ha csak segédmunkásként is, de valamicske részem nekem is volt a sikerben.
Ez volt az első közvetlen élményem az építkezés rejtelmeiről. Néhány év múlva azonban nem csak az ilyen kisipari módszerekkel ismerkedhettem meg. Egy üzemi lapos kedves kollégám lett az építőipari szakszervezet lapjának szerkesztője.
Tónival néhány évig ugyanabban a szerkesztőségében dolgoztunk. Jó cimborák lettünk. Kedves, nagydarab, mackós fickó volt. Szólt, hogy külsőzzek neki. Írtam, fotóztam a lapba. A szerkesztőség a Városligetnél, a Dózsa György út és a Gorkij fasor sarkán álló szakszervezeti székházban volt. Utólag jelképesnek gondolom, hogy miközben a Felvonulási téri homlokzat reliefjén szorgos építőmunkások serénykedtek, a Gorkij fasori oldalon egy magányos szoboralak búsan szemlélte a kezében tartott jókora kőtömböt. Mintha többet tudott volna a kor valóságáról.
Persze akkor erre az ellentmondásra nem figyeltem. A ritkának számító üvegfalú liften emelkedve szerettem nézni a tágas földszinti fogadótérben nyüzsgő, egyre kisebbnek tűnő embereket. A jeles épület fontos szerepet játszott a május 1-jei felvonulásokon. A munka ünnepén lelkes tömeg vonult el a tribünön integető akkori párt és állami vezetők, de főleg a sokak által Jani bácsinak, mások által pedig véres kezű gyilkosnak nevezett Kádár elvtárs előtt. A magasból nem látszott, hogy ki az, aki őszinte hitből ment ki, és ki az, akit az ingyen sör és virsli vonzott a térre. De ez valószínűleg nem nagyon érdekelte a rosszul szabott öltönyökben ácsorgó főelvtársakat.
Miután a tömeg elvonult, Kádár elvtárs a munkásőrök sorfala között átballagott az építők székházába, hogy elköltse szerény ebédjét. Gondolom, a menü valódi krumplilevesből - mert ahogy a nagy ember mondá: „a krumplileves legyen krumplileves!”-, és talán angyalbögyörőből állhatott. Cukorral, vagy lekvárral. Esetleg. Nem tudhatom, mert sosem hívott meg az asztalához.
Amúgy sem fogadhattam volna el az invitálást, mert ezeken a napokon rendre a hűvösvölgyi Nagyrétről tudósítottam a lapot az építőipari dolgozók önfeledt családi szórakozásáról. A gyermekek zsákban futhattak, lepényt ehettek és élvezhették a vurstli örömeit. A szülőket pedig úgymond kulturális műsor várta.
Vidéki építőipari cégeknél is megfordultam. Néha bepillanthattam a a „létező szocializmus” kulisszái mögé. Nem volt valami felemelő, amit láttam. A tervezőirodákban a mérnökök gyakran panaszkodtak: ahhoz, hogy megfizethessék a jó szakembereket, úgynevezett vattaembereket kell felvenniük, akiket legföljebb söprögetésre lehet használni. Jó néhányan székláb-faragáshoz hasonlították a nagy lakótelepek tervezését, és keseregtek az elavuló technológia miatt. A napi robot terhein leginkább a családi házak, villák tervezése enyhített. Már akinek jutott ilyen megbízás.
A melósok pedig néhány feles után eligazítottak, hogyan kell az állami sódert, betonvasat, cementet és téglát magántulajdonná átlényegíteni. Ha valami csoda folytán egy tapsra minden lopott anyag eltűnne a fusiban épült házakból, nem sok maradna épen – mondta egy kőműves némi öniróniával és nagy valóságismerettel. A többiek erre csak egyetértően bólogattak.
Teltek, múltak az évek, leépült a régi és felépült egy másik, „szép új világ”. A falakban sok régi tégla maradt. Csak a vakolat változott.
