November volt, és a Dave Clark Five megrengette Amerikát. Akkor – 1964 őszén – lépett fel először az Ed Sullivan Show-ban, amelyben olyan sikert aratott, hogy utána még tizenhétszer szerepelt e különleges nézettségű televíziós műsorban. Összesen tehát: senki többet, tizennyolcszor! Az együttes azzal a Glad All Overrel debütált, amely az év januárjában letaszította a Beatles I Want to Hold Your Handjét az Egyesült Királyság slágerlistájának éléről. A nótával a banda már régóta repesztette a brit báltermek falait, és az Államokban kiderült, Dave Clark igazat mondott azzal, hogy „Anglia legjobb koncertzenekara vagyunk”. A Los Angeles Times ugyanis azt írta: „A DC5 a színpadon pontosan úgy szól, mint a lemezeken.”
A Dave Clark Five olyannyira megbabonázta a tengerentúli tinédzsereket, hogy Memphisbe érkezése előtt a fiatalok áttörték a repülőtéri kordont, s a gép elé szaladtak, jóllehet nem az ilyesmiért hívják a betont kifutópályának. Chicagóban pedig a felszállás előtt megjelent a fedélzeten néhány öltönyös, napszemüveges, kiolvashatatlan tekintetű ember. Mutatták Clarknak az igazolványukat: CIA, FBI. Majd mondták, legyen kedves, menjen velük. A nyugtalan beatniket limuzinnal átvitték egy másik géphez. Azon Lyndon B. Johnson elnök ült, és autogramot kért a lányának.
Mike Smith még Clarknál is nagyobb hatással volt az ifjakra. Az énekest, aki Amerikából nősült – Miss Indiana 1964-et vette el –, egy ízben titokzatos csomaggal találták el a színpadon. A pakk a nehezéken kívül csak egy papírdarabot tartalmazott ezzel a szöveggel: I Love You. Máskor három bordája bánta, hogy a színpadra felnyomuló rajongók akaratlanul belökték az üresen álló zenekari árokba. Ennél rettenetesebb trauma érte hatvan esztendős korában, amikor spanyolországi otthonában át akart mászni a magas kőkerítésen, de leesett. Deréktól lefelé és a jobb karjára végleg megbénult, öt évvel később meghalt.
Dave Clark, a dobok démona napjainkban azzal vigasztalja magát: „A hatvanas évek óta több ezer művész jött és ment. Emlékeznek néhányra, de sokra nem. Ám valamiért még mindig mindenki tud a Dave Clark Five-ról. Azok is, akik a mi időnkben meg sem születtek.”
Amerikában sorozatban tizennégy DC5-szám került a Billboard magazin slágerlistájának legjobb húsz helyezettje közé. Első volt a Bobby Daytől, alias Robert James Byrdtől átvett Over and Over, harmadik a Because, amelyet állítólag egy óra leforgása alatt megírt Clark és Smith, negyedik a Bits and Pieces, a Can’t You See That She's Mine és a Catch Us If You Can, hatodik a Glad All Over, hetedik az I Like It Like That, valamint az eredetileg a detroiti Marv Johnsontól hallott, az 1959-ben az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában egyaránt hasító You Got What It Takes, tizenegyedik a szintén detroiti Contourstól 1962 nyara óta jól ismert Do You Love Me, tizenkettedik a Try Too Hard, tizennegyedik az Any Way You Want It és a Come Home, tizenötödik az Everybody Knows, tizennyolcadik az At the Scene.
A zenekarvezető csak azt fájlalja, hogy a Glad All Over nem a Tottenham Hotspur, hanem a Crystal Palace himnusza lett. „Paul McCartney azt mondta, övék a Liverpool Sound, miénk a Tottenham-hangzás – idézte fel Clark. – Mindez a futballhoz kapcsolódott, mégsem kapta fel a számot a Spurs, pedig a Tottenham összes labdarúgója ott őrjöngött szombat esti londoni koncertjeinken.” A Palace viszont olyannyira magáévá tette a nótát, hogy 1990-ben, amikor az FA Kupa döntőjébe jutott, a csapat tagjai a Fab Four elnevezésű zenekarral lemezre énekelték a számot. Kevésen múlt, hogy nem lett belőle diadaldal: a Wembleyben 3-3-mal zárult a döntő, majd a megismételt találkozón a Manchester United a balhátvéd Lee Martin jobblábas felső sarkos lövésével 1-0-ra győzött.
A napjainkban nyolcvan éves Clark egyet sajnál még: „Grönlandon kívül bejártuk a világot, de mindig csak a szállodát és az arénát láttuk.” Azt viszont nem bánja, ha beszáll a taxiba, és a sofőr azt mondja neki: „Tisztára úgy néz ki, mint Dave Clark!” Ilyenkor mosolyogva azt válaszolja: „Ő volt az apám.”
