„A nemzeti jelleg a nemzetekfelettiségben bontakozik ki igazán.”
(Robert Schuman)
Nem ezért hoztuk létre az Európai Uniót - szaladt ki a miniszterelnök száján, arra utalva, hogy – szerinte – a Szovjetunióhoz válik hasonló a brüsszeli integráció, ha beleszól a tagállamok ügyeibe. A megjegyzés többszörösen is árulkodó, s csupán egyik – nem is a legvisszataszítóbb – epizódja annak a folyamatos verbális agressziónak, amelyet a Fidesz-elit és a holdudvar jó ideje folytat az integráció, „Európa” ellen, s amelynek egyenes következménye a jogállamiság körül kipattant, a vétózásig fajult, nem új keletű vita. A megjegyzéshez visszatérve, először is a kisajátítás tűnik fel: az integrációs gondolat és az őssejtként létrejött Európai Szén- és Acélközösség jóval régebbi a Fidesznél, jóval megelőzi magát Orbán Viktort; másodszor nem csak az egykori Közös Piac 1958-as elindításához, hanem ahhoz a nagyon kedvező politikai klíma megteremtéséhez sem volt köze a Fidesznek, amely lehetővé tette a rendszerváltozás után a csatlakozási kérelem benyújtását az akkori Európai Közösségekhez. Három évtizede a világsajtó jobbára a közép-európai változások „sikersztorijaként” emlegette Magyarországot, de amint az elmúlt napok is megmutatták, ma fényévekre vagyunk egykori hírünktől, globális megbecsültségünktől. És végül harmadszor: a megjegyzés tipikus abból a szempontból is, hogy a budapesti kormányzó elit előszeretettel von párhuzamot az Európai Unió és a Szovjetunió között.
Csakhogy – amint egy első éves politológia szakos egyetemista is tudja – ennek a párhuzamnak semmilyen alapja nincs. A nagyhatalmi diktátumokkal működő szovjet befolyási övezet nem hasonlítható az integráció működési rendjéhez, amelyhez a magyarok – a többi közép- és kelet-európaival együtt – önként csatlakoztak. A nagy hagyományú „kurucos” reflexeket előhívó brüsszeli intések éppenséggel azon alapulnak, hogy az integráció kezdettől fogva értékközösség, vagyis több szabadkereskedelmi övezetnél és jóval több annál, amit Paul Valéry mondott Európáról: „Az ázsiai kontinens kicsiny feje”. A keresztény elvek jegyében fogant szabadságeszmény gyakorlati megvalósulását az alapítók a jobboldali diktatúrákból érkezőktől (Spanyolország, Portugália, Görögország) éppen úgy számon kérték, mint az egypárti szocialista világ rendszerváltóitól: az 1993-as koppenhágai kritériumok a csatlakozás feltételéül szabták a demokratikus kormányzást, a jogállamiság kiépítését, az emberi jogok tiszteletben tartását és a kisebbségek sokoldalú védelmét. A Fidesz-elit erről éppúgy elfelejtkezni látszik, mint arról, hogy az alapító kereszténydemokrata politikusok – az európai és talán a világtörténelemben is egyedülálló konstrukciót teremtve – a nemzeti jelleget megőrizve nemzetek-feletti intézményeket is létrehoztak, éppen azt felismerve, hogy a szabad országok „képtelenek a rendelkezésükre álló eszközökkel megoldani az előttük álló súlyos problémákat”. Csaknem hetven év telt el azóta, amióta Robert Schuman egykori francia külügyminiszter, az integráció szellemi megteremtője e látnoki szavakat leírta, amelyek mit sem veszítettek aktualitásukból.
Megfosztható-e a nemzetekfelettiségtől és az értékközösség-jellegtől a kezdetben hat állam által alapított és ma 27 tagú integráció? Nyilvánvalóan nem; és elgondolható-e, hogy a magyar és lengyel autoriter-antiliberális farok csóválja a 25-ök eredeti eszméit őrző liberális demokrata kutyát? A vétózásra kihegyezett helyzetig éppen az integrációról vallott, mára alapvetően különböző felfogások birkózása vezetett el. Az álláspontok a tízéves Fidesz-kormányzás alatt nagyon messze sodródtak egymástól: a mai magyar kormány már aligha kérné felvételét Brüsszelbe, és az integrációnak esze ágában sem lenne felvenni sem a mai Budapestet, sem Varsót, miközben a társadalmak – a felmérések szerint – többségükben nyugatpártiak maradtak. A konfliktus, amely a költségvetési folyamat megakasztásával ezekben a hetekben tetőzik, és amelyet újabbak fognak követni, ebből a lényegi nézetkülönbségből, sőt világnézeti szembenállásból fakad. A júliusi csúcsértekezlet maratoni vitái után a legfőbb nemzetek-feletti szerv, a Bizottság fogadtatta el a tagországok kormányaival a jogállami kritériumrendszert, s hatalmas anyagban elemezte a 27 tagország helyzetét az igazságszolgáltatás, a korrupció, a médiapluralizmus, valamint a fékek és ellensúlyok szempontjából.
Ennek az írásnak a kereteit messze meghaladná az aggályosan pontos és részletekbe menő vizsgálódások egybevetése, elég legyen most csak annyit megjegyezni, hogy kritikai megjegyzést nagyon sok tagállam kapott; a budapesti kormányzat – amint várható volt – a korábbinál egy fokkal élesebb, de azért nagyon kimért feddésben részesült. A jelentés készítői szóba hozták aggodalmukat a bírói függetlenséggel kapcsolatban, elégtelennek minősítették a korrupciót ellenőrizni hivatott független intézményeket, szóvá tették egyes nemzeti vállalkozások és a hivatalos politika összefonódását, megkérdőjelezték a Médiatanács függetlenségét, s nem kerülte el a figyelmüket – hogy’ is kerülhette volna?! – a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) létrehozása, amely a médiakoncentráció révén eleve veszélyezteti a médiapluralizmust, a fékek és ellensúlyok szempontjából pedig különösen aggályosnak ítélték a független intézményekre és a civil szervezetekre nehezedő nyomást.
Dióhéjban és leegyszerűsítve ez a magyar elemzés összefoglalója, amelynek készítői találtak pozitív elemeket is: úgy ítélték meg, hogy az „eljárások hosszát tekintve” jól teljesít az igazságszolgáltatási rendszer, és itt magas fokú a digitalizáció. A kifogások senkit nem lephettek meg, annál inkább a régóta érlelődő szándéknak a kinyilvánítása, hogy e pontosan és szakszerűen megfogalmazott kifogások orvoslásától, tehát a jogállami kritériumoktól tehetik függővé az uniós pénzek kifizetését. A nyári csúcstalálkozón a két renitens kormánynak sikerült elérnie a feltételek puhítását, ám az Európai Parlament nagy többséggel mégis a szigorítások mellett foglalt állást, amiről ismét az őszi politikai évadot beharangozó cikkében a kormányfő így írt: „A megegyezések és kompromisszumok útján kell maradnunk, és végre kell hajtanunk a nyáron tető alá hozott grandiózus pénzügyi-költségvetési terveinket, mondjon akármit is az Európai Parlament.”
Mondott, s nem is „akármilyent”: a nagy Fidesz-haragot kiváltó szavazásban az EP négy „centrumpártja”, a szociáldemokraták, a liberálisok és a zöldek mellett a magyar kormánypártot felfüggesztő, de soraiból nem kizáró Európai Néppárt is részt vett. A világ talán legsajátosabb, soknemzetiségű és igen sok pártból álló parlamentjének eljárását a harmadik legfőbb magyar közjogi méltóság minősíthetetlen szavakkal illette: megfogadom Esterházy Péter intelmét, vagyis bizonyos színvonal fölött nem szabad bizonyos színvonal alá menni, ezért nem részletezem Kövér László országgyűlési elnök „moslék-koalíciós” kitételét.
Kövér és Orbán is első számú közellenségnek tekinti a liberalizmust, s úgy állítja be, mintha a konzervativizmus legfőbb ellensége a vele teljességgel összeegyeztethetetlen liberalizmus lenne. Ami persze filozófiai, eszmetörténeti és politikai abszurditás, vegyük csak például John Stuart Mill és John Rawls, Eötvös József vagy akár gróf Tisza István életművét. De a Fidesz-retorikában nem az elemzés viszi a prímet, hanem a gyűlölködő címkézés és a hatalmi-ideológiai elfogultság: ebből a szempontból is riasztó Soros György visszatérő gyalázása. Maga Orbán többször is kifejtette, hogy a brüsszeli intézmények Magyarországra kivetett hálóját a magyar származású üzletember szövi, legutóbb éppen „pókként” emlegetve Sorost. A nemzetközi üzleti világ 90 éves szereplője mozgatná az uniós intézményeket? – ez a beállítás lekicsinyli, sőt kétségbe vonja az EU-testületek autonómiáját. Másfelől Soros folyamatos rágalmazása morálisan is elfogadhatatlan, és hosszú távon visszaüt, mert egyszer kiderül majd, hogy a nyitott társadalom szószólójának nevét és működését – üzletemberi tevékenységétől szinte függetlenül - a történelem megőrzi, ám az anti- vagy illiberális és szabadság-ellenes okoskodások a téveszmék kukájába kerülnek.
Éppen ez a tétje a héten lezajlott és a további vétó-vitáknak: a „húzd meg, ereszd meg” orbáni taktikája az EU-val szemben kétségtelenül az eddiginél magasabb szintre emelkedett, de a látszat ellenére sem a nemzetközi viszonyok – Trump veresége, a Brexit, a középpártok európai megerősödése -, sem az idő nem kedvez a teljes szakításnak; ezért a magyarok és lengyelek – a „két jóbarát” – a megfelelő taktikai pillanatban bizonnyal vissza fognak lépni. A realitások emelnek majd vétót a vétókra. Orbánénak tudomásul kell venniük, hogy valamilyen kritérium-kontrollt el kell viselniük; az ellenzéknek, hogy a Fidesz autoriter rendszerét – a többi között a nagyon sokágú tagállami összefonódás miatt – nem Brüsszelből fogják megdönteni, az unión pedig úrrá lesz az a meggyőződés, hogy a belső bomlasztókkal szemben a legjobb taktika az előremenekülés, vagyis a ”mindig szorosabb” integráció, aminek látványos példája volt, hogy – először a történelem folyamán – a tagállamok helyett a Bizottság vette föl az irdatlan mennyiségű, 750 milliárd eurónyi hitelt. A kormányfő és a Fidesz-elit könnyen kicsúszhat az időből, és belpolitikai csapdába kerülhet, ha a beszűkülő nemzetközi mozgástérben túl sokáig veszélyezteti a költségvetési keretből és az említett Next Generation alapból várható mintegy 50 milliárd dollár folyósításának elindítását.
Ahol jogállam van, ott nincs mitől félni a kritériumok számonkérésétől, mondta Manfred Weber néppárti vezető, aki aligha ismeri Illyés halhatatlan versének híres sorát, amelynek EU-s parafrázisa így hangozhatnék: hol jogállam van, ott jogállam van, de ahol nincs – ott nincs.
