Süvítenek a bombák, ropognak a fegyverek, közelít az ellenség, egyre szorultabb a helyzet, a védvonalon felsorakozók mégis csak bénultan nézik, ami körülöttük történik. Késik a parancs. A bunker mélyén ugyanis zavartan vakarják a fejüket a parancsnokok, kétségbeesetten nézik a legfelsőbb szintről érkezett utasítást. Mert akárhogy olvassák, forgatják a mondatokat, azok minduntalan összeakadnak egymással. Míg fent egyre csak dörögnek a fegyverek, lent, a bunker mélyén a szövegértelmezési vita sűrűsödik. Tartsák a vonalakat februárig? Vagy csak decemberig? Netán ez a parancs csak egy korábbi parancs pontosítása, de lényegi változást nem hoz, így marad minden, ahogy eddig? Tanácstalanok, de abban biztosak: a telefonért egyikük sem mer nyúlni, hogy jelentse a kétségeket.
Valami nagyon hasonló történt szerdán a magyarországi „hadszíntéren” is. Miközben naponta százan halnak meg, és orvosok, ápolók igyekeznek tartani a frontot, a kormány olyan rendeleteket alkot, amelyeket nemhogy az átlagember, de a sokat látott jogász sem képes megfejteni. Vagy normális az, hogy a fél ország azon agyal, vajon mire gondolt a kormány a veszélyhelyzetről szóló rendeletében? Hogy jogászok országává válva bújjuk a törvényeket, miként lehet meghosszabbítani a veszélyhelyzetet úgy, hogy annak nem is volt határideje? Hogy amikor az odahányt szövegről téves értelmezések jelennek meg, akkor még a kormány vádol fenyegetően rémhír és szándékos hazugság terjesztésével? Hogy bár van egy igazságügyért felelős tárcánk, senki sem akad már ott, aki felemelné a mutatóujját, és kiigazítana, elmagyarázna?
A jelek szerint túl sok frontot nyitott a kormány, nem tud egyszerre a vírussal, Brüsszellel, Sorossal, a melegekkel meg a saját démonaival harcolni. Úgy tűnik, a járványra jut a legkevesebb energia.