Tényleg megmondták, mit gondoljatok? Hogyan érték el, hogy mindenre rábólintsatok? Egy kisbusz anyósülésén ülve záporoztak rám ezek a kérdések a rendszerváltás után nem sokkal, valahol az USA közepén. A kérdések túl voltak tolva, de mindegyik mélyén volt egy csipetnyi igazság. S akkor én ott, a semmibe nyúló poros utat bámulva szégyelltem magam.
Mondhattam volna, hogy gyerek voltam, és egyébként is, volt 56, tüntetés meg szamizdat, ellenzék, kerítésbontás, és különben is, ott volt a nagy medve a hátunkban. De legbelül el kellett ismernem, hogy a szabadság kis körei nem értek össze. Az olcsó krumpli, a kedvezményes gyerektábor, a vállalati kölcsön és a presszó rózsaszín mignonjai egynemű masszává oldódtak össze. Szívesen mondtam volna, hogy akkor nem az én nevemben beszéltek, nem az én akaratom szerint cselekedtek. De így volt-e? Letéptem-e a piros nyakkendőt? Visszautasítottam-e a Népköztársaság ösztöndíját? Értettem-e, hogy az orvostanárom miért mondja szomorúan: minden máshogy van, mint hiszitek?
Eltelt harminc év, és megint az én nevemben cselekszenek, ismét az én nevemben beszélnek. Az egykori Bibó-kollégisták akadálytalanul kovácsolják újjá a hűbéri láncolatot, ahol a „kölcsönös személyes szolgáltatásoknak, kötelezettségeknek, jogoknak és szabadságoknak” a kis körei szabják meg az egyén útját a jogintézmények helyett. Ahol fontosabb a közmunka, az ingyen krumpli és a pláza-komfort bármi másnál. Mert a szabadság nem kifizetődő és nem kényelmes.
De most a bíróságok függetlenségek szétverése, az ellenzéki sajtó felmorzsolása, a közvagyon alapítványosítása, az önkormányzatok kivéreztetése, a melegek jogfosztása, az egyetemisták járványügyi kirendelése, az uniós válságkezelő csomag vétója és még annyi más után mindenkinek állást kell foglalnia. Még akkor is, ha mindez nem érinti közvetlenül, ha elfoglalja ezer más, ha beteg a nagymama, elvesztette a munkáját a férj, vírustól rettegve fogja az elsős kezét a tanító, minden műszakba kissé belehal az orvos.
Ki kell mondani: nem, mindezt nem az én nevemben.