Igazi derült égből villámcsapás A vezércsel. Bevallom: önszántamból biztos nem írtam volna fel magamnak a kötelezően megnézendők listájára egy meseszerű sikertörténetet, mely a sakk körül forog. A Netflix harminc másodperces ajánlója azonban annyira frappáns volt, hogy rányomtam a lejátszás gombra. Amiről pedig azt gondoltam előre, hogy úgysem fog érdekelni, behúzott, elvarázsolt, megrémített, elrettentett és több katarzissal is felvillanyozott. Pedig a Walter Stone Tevis amerikai író Queen’s Gambit című, 1983-ban megjelent regényén alapuló sorozat számos klisével (is) dolgozik.
A történet középpontjában az 1950-es évek végén, kilencévesen árvaházba kerülő Beth Harmon (Isla Johnston alakítja az első epizódban, majd a második résztől veszi át a stafétabotot Anya Taylor-Joy) áll, akinek sorsát az intézmény két szempontból is befolyásolja. Az egyik, hogy folyamatosan szedálják a gyerekeket, így rászokik a nyugtatókra, a másik, hogy összebarátkozik az intézmény gondnokával, Mr. Shaibellel (Bill Camp) aki a pincében sakkozgat magában. Utóbbi idővel megtanítja a kislányt a játék szabályaira, majd elkezdenek meccselni egymással és amikor a férfi realizálja, hogy egy zsenivel van dolga, kiközvetíti a gyereket egy felnőtt sakk klubba.
Beth előtt azonban csak akkor nyílik meg a világ, amikor néhány évvel később egy házaspár örökbe fogadja, ám a nevelőapa hamar elhagyja a famíliát, így magára marad az alkoholizmusba menekülő Almával (Marielle Heller). Miközben tudjuk, hogy Beth édesanyja öngyilkos lett, igen egyedi barátsággal és szeretettel teli kapcsolat alakul ki Beth és Alma között és egyre egyértelműbb, hogy a két szenvedélybeteg érzékeny, de ambivalens kapcsolatban köt ki.
Az író-rendező Scott Frank mesteri módon alkotta meg Beth kilépését a nagybetűs életbe, ahol vár rá a sakk férfi uralta világa, és számos lehetőség az önpusztításra. A sorozat cselekménye karakterközpontú, méghozzá eléggé merészen Beth figurájára kiélezve. Csak akkor látunk más sorsokat, ha valaki hosszabb-rövidebb időre épp az ő életébe lép be.
Technikai szempontból is impozáns a sorozat, Carlos Rafael Rivera zenéje vérpezsdítő, a képi világ pompázatos és az alkotók jó érzékkel alkalmaznak színdramaturgiát, mintha egy animációs alkotó is rejtőzne valahol a stábban. Azért írom azt, – nem kis iróniával – hogy rejtőzik, mert a digitális technikával készült moszkvai háttér még telefonon nézve is bántóan ügyetlen, de ez büdzsé kérdése. Nem ezért fogunk emlékezni A vezércselre.
Kifejezetten merész, hogy az alkotók nem élnek az amerikai álom sokadik feldolgozásának „tuti” receptjével, hanem mertek kockáztatni. Nem, nem mondom ezzel azt, hogy A vezércsel nem álomszerű dicsőségtörténet, elvégre a megárvult kislány nővé cseperedve, túlszárnyalva az összes férfit, legyőzi az akkori – ma már persze hiperkonzervatívnak tűnő – világot. Persze, ezt is lehet jól csinálni, csak éppen már sokszor láttuk, hallottuk. Ami a sorozatot valójában remekké teszi, az az, hogy a mesének vannak rémálomszerű részei. A játékidő jelentős része Beth lelkével foglalkozik, aki a fájdalmait a drogok és az alkohol világában igyekszik enyhíteni. (Persze, a mese szerint ezeknek a szereknek vannak pozitív hatásai is a sakkban.)
Scott Frank gyönyörűen megírta és kifogástalan ívet adott a sorozatban annak az útnak, amit Beth-nek be kell járnia ahhoz, hogy feldolgozza a múltat. Ami egyrészt felemelő, de ami talán ennél is fontosabb, megmutatja azt a nagy igazságot, hogy az addikció a legintelligensebb emberekre a legveszélyesebb. És nem lehet szó nélkül elmenni Anna Tavlor-Joy alakítása mellett sem: amit mutat nekünk, az észveszejtően fenomenális.
