„Akárhova nézünk, önéletrajzot látunk. A könyvesboltok polcain, a tévés talkshow-kban, az internet közösségi portáljain és milliárdszám virágzó blogjaiban”. Gács Anna új kötetének tanulmányai tehát az autobiográfiai jellegű megnyilvánulások új keletű dömpingjének karakteres változatait vizsgálják – méghozzá összetett (poétikai, művészetelméleti, szociológiai, kultúrtörténeti aspektusokat egyaránt felvető) szempontrendszer alapján. A szerzői érdeklődés középpontjában rendszerint az önreprezentáció többféle formájának összehasonlító elemzése áll.
Az egyik tanulmány például Péterfy-Novák Éva Egyasszony című, nagy sikerű művének blogformájú első közlését, a regény könyvbeli szövegét, majd a színpadi variációt veti össze a befogadói magatartás mediális különbségeinek aspektusából. Valóban igen érdekes, hogy gyakorlatilag ugyanaz a textus – a közeg függvényében – határozottan különböző olvasói-nézői reakciókat vált ki.
Olvasásszociológiai, irodalompedagógiai vetületeit tekintve különösen fontos a Booktuberek, könyves vloggerek, bloggerek világának bemutatása. Mint a szerző jelzi, a bevett intézmények mellett egy egész „párhuzamos univerzum” jött létre, saját sztárokkal, értékrenddel, szempontokkal, edukációs igényekkel. S nem utolsó sorban: elképesztően sok követővel. Jóval többel, mint amennyit a hagyományos fórumok felmutathatnak. (Itt persze, tényleg egymás mellett létező mindenségekről esik szó, azaz nincs értelme a videónézők vagy a blogkövetők számát összevetni azzal, hogy ugyan hány olvasója volt, mondjuk, Kölcsey kritikáinak.) A tanulmány fontos konzekvenciája, hogy ez a világ nem a kanonizált magas kultúrát preferálja, ellenkezőleg: jórészt épp ennek ellenében jött létre, vele szemben határozza meg önmagát, az autoritások elutasítása a lényegéhez tartozik, vagyis önáltatás volna abban reménykedni, hogy egyszer majd, valamilyen nevelődési folyamat eredményeként ez a jelentékeny közönség a modern magyar irodalom klasszikusainak lelkes olvasótáborát gyarapítja. Ugyanakkor a szerző méltán figyelmeztet arra, hogy a szakfórumok kritikai gyakorlata mind elitistábbá válik, közvetítő szerepe elhalványul, stílusában rigorózusan a tudományosság kritériumait követi, így valóban a roppant kevesek műfaja marad.
Az öntanúsítás meglehetősen szélsőséges formájával foglalkozik az Amatőr testünk című elemzés. Témája ugyanis egyrészt Jo Spence felkavaró fényképsorozata, melyben mellrákja terápiájának fázisait dokumentálja, másrészt Horváth M. Judit fotókollekciója, amely szintén a betegségét, valamint édesanyja életének utolsó periódusát örökíti meg. Aligha kétséges, kevés megalázóbb helyzet van annál, mint amikor önnön biológikumunknak leszünk fatálisan kiszolgáltatottak. Dermesztő élmény arra eszmélni: a testünk cserben hagyott bennünket. Szégyen és frusztráció jár e gyötrő felismerés nyomában. Az esszé tehát méltán emeli ki azt, hogy a betegséghez való aktív viszony, a kreatív energiák révén visszanyerjük integritásunkat. A baj nyilvános, távolságtartó felmutatása kétségtelenül rehumanizál. (Jórészt ugyanez a lélekmentő mechanizmus működik például Esterházy Hasnyálmirigynaplójában is.)
Nem kevésbé megrendítő az a tanulmány, mely a holokauszt túlélőinek elbeszéléseit összegyűjtő nagy amerikai archívumok történelmi, erkölcsi és pedagógiai küldetésvállalásának tanulságait elemzi. A szörnyűségeket felidéző önéletrajzi vallomásokat a szerző következetesen és indokoltan tanúságtételeknek nevezi, méghozzá „a fogalom spirituális eredetéhez közeli értelemben (a személyes történet elbeszélése rámutat isten jelenlétére vagy a szekularizált verzióban valamilyen magasabb rendű törvényszerűség megnyilvánulására az illető életében).” Ezek a hatalmas videótárak nagyszerű vállalkozások, melyek a feledés, az utókor veszélyes közönye ellen mozgósítanak. (Ennek tükrében a szerző talán túlzott jelentőséget tulajdonít Kertész Imre alkalmi, indulatvezérelten gonoszkodó megjegyzésének, mely szinte a kezdeményezés egészét elutasítja.)
Szubverzív, azaz felforgató-romboló-bomlasztó: az 1960-as évek strukturalistáinak e kedvelt jelzője Gács Anna tanulmányaiban az alaptéma folyvást visszatérő minősítése. A választás ugyanis rendre olyan önéletrajzi objektivációkra esik, melyek – a konvenciók, merev normák, hierarchiák békés, de folyamatos megkérdőjelezésével – egyszersmind valamilyen elnyomott, hátrányos helyzetű kisebbség fokozatos emancipációját segítik. A kötet tágabb szellemi keretei ennyiben is egy emberségesebb társadalom határozott igényét közvetítik.
Infó: Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk
Magvető, 2020
