Lassan egy hete csak a szavazatszámlálásról van szó Amerikában. Pedig a már ismert eredmény is megér egy pillanatot: Biden több mint négymillió szavazattal kapott többet Trumpnál. Arányos választási rendszer esetén nem is lenne kétséges, kiben bíznak jobban az emberek. Más nézetből: még soha, egyetlen amerikai elnökjelölt nem kapott ilyen sok, több mint 74 millió szavazatot. Az eddigi rekorder Barack Obama volt 2008-ban - ötmillióval kevesebbel. Trump mostani 70 milliója is csúcs, csak éppen a vesztesek között. Ennyi voks bármikor máskor elég lett volna a győzelemhez. Itt jön a képbe Joe.
Az amerikaiak hajlamosak becézni az elnökeiket. Már Kennedy is John volt, Carter Jimmy, Clinton Bill, az ifjabb Bush meg egyenesen W. Ez Trumppal nem működött, mert a Don egyben maffiafőnököt is jelent és akkor még nem beszéltünk szegény Nixonról. (A Richardot Dicknek is becézik, de annak az utcai jelentésébe belepirulna az újságpapír.) Most újra olyan pasas jön, aki mindenkinek csak Jóska. Szerény származású, joviális és toleráns, bárkinek lehetne a szomszédja.
Már 1972-ben, nem egészen harminc évesen potenciális elnökjelöltként emlegették, amikor általános meghökkenést kiváltva szenátorrá választották Delaware-ben. Egy hónappal a választás után autóbalesetben meghalt az első felesége és a lányuk, már a beiktatása előtt le akart mondani, hogy a fiaival lehessen. 1988-ban elindult a Fehér Házért, a szintén katolikus Joe Kennedy után ő lett volna a legfiatalabb elnök, de belebukott egy Neil Kinnock brit politikustól „átemelt” beszédrészletbe. 2008-ban aztán esélye sem volt Hillary Clinton és Obama ellenében. 2016-ban jött volna el az ő pillanata, de nem sokkal korábban meghalt az idősebbik fia, és a gyász miatt nem érzett magában elég erőt. Figyelemre méltó 1972-es és 2016-os reakciója: miközben nagyon is él benne a küldetéstudat, már kétszer is inkább a családját akarta választani a politika helyett. Ha igaz, hogy egy országot sem szabad arra bízni, aki nagyon akarja vezetni, akkor az ő vívódó, néha tétova ambíciója kockázatmentes alternatívának tűnik.
Idén gyakorlatilag a nyugdíjból tért vissza. A Demokrata Párt a bőség zavarával küzdött, az előválasztáson több mint két tucat jelölt és önjelölt versengett. Volt köztük fehér, fekete, sárga, férfi, nő és meleg, fiatal, középkorú és idős, szenátor, képviselő, polgármester és egyszerű kétkezi milliárdos, csak egy nem volt: olyan, akiről el lehetett hinni, hogy biztosan le tudja győzni Trumpot. Ekkor ajánlotta fel szolgálatait Biden, aki három és fél évtizedes szenátori és nyolcéves alelnöki múltja során szinte sosem szerzett magának ellenségeket. Bár ez pártja balszárnya szemében nem érdem, sőt, ő még erősen jobboldali politikusokkal is tudott közös ügyeket találni. Ha van liberális, aki hitelesen beszélhet az ország megbékítéséről, akkor az Joe Biden.
Márpedig Amerikának jelenleg két gyógyszerre van sürgős szüksége. Az egyikre a koronavírus, a másikra a nemzetet kettétépő indulat ellen. Az öreg, jó szándékú és tépelődő Joe nem a jövő embere, hanem a máé.