Napóleon 1806 októberében, a jénai csatában legyőzte a porosz sereget, és csapatai élén bevonult a városba. Georg Wilhelm Friedrich Hegel épp ezekben a napokban Jénában fejezte be ifjúkori főművét, A szellem fenomenológiáját. Az anekdota szerint Hegelt annyira lefoglalta munkája, hogy ügyet sem vetett mindarra, ami körülötte történik. Csak akkor eszmélt rá a történelem valóságára, amikor egy lövedék csapódott a házába. Kiállt az erkélyre, hogy lássa, mi történik, és ekkor szemtanúja lehetett annak, amint a császár csapatai élén lovagol.
Hegel úgy érezte, saját szemével pillanthatta meg a világszellemet, az eljövendő világkorszak megtestesítőjét. Egy barátjának így írt e pillanatról: „Hétfőn, október 13-án, azon a napon, amikor Jénát elfoglalták a franciák, és Napóleon császár bevonult falai közé: a császárt, ezt a világlelket láttam felderítésre kilovagolni a városon keresztül. Valóban csodálatos érzés látni egy ilyen individuumot, aki egyetlen pontba gyűjtve, lovon ülve átfogja a világot és uralkodik rajta.” A császár, aki a francia forradalom eszméit testesítette meg a filozófus számára, mintha saját műve lapjairól lépett volna le. Napóleon győzelme azt igazolta számára, hogy a történelem új, kiteljesedő szakaszába lépett. Ahogy a Fenomenológia előszavában írta: „nem nehéz látni, hogy a mi időnk a születésnek és egy új korszakra való átmenetnek az ideje. A szellem szakított létezésének és elképzelésének eddigi világával, éppen azon van, hogy mindezt a múlt mélyére süllyessze, s átalakulásának munkájával van elfoglalva.” Korának eseményeit Hegel így saját rendszerébe illesztette, s a szellem dialektikus mozgásának, a világtörténelemnek a részévé tette. Ebben az értelemben Hegel számára Napóleon győzelme a történelem végét, a felvilágosodás és a forradalom eszméinek győzelmét jelentette.
Néhány évtizede a sztárfilozófus Francis Fukuyama Hegelhez hasonlóan – a liberális demokráciában – megtalálni vélte a történelem célját, amivel egyúttal végpontját is kijelölte. Erre utalt elhíresült művének címe: A történelem vége és az utolsó ember (The End of History and the Last Man). 1992 óta persze finomított elképzelésein, hiszen a liberális demokrácia messze nem vált egyetemessé a Földön, sőt, a szovjet típusú rezsimek bukását követő eufória elmúltán a diktatúrák és a hibrid rendszerek népszerűbbnek tűnnek, mint valaha, és az olyan klasszikus liberális demokráciák is megbicsaklani látszanak, mint a Trump vezette Egyesült Államok.
Találkozása Napóleonnal nem óvta meg Hegelt attól, hogy negyedszázaddal később a kolera-járvány áldozatává váljon, így is egy évtizeddel túlélte a Szent Ilona szigetére száműzött világszellemet. A forradalom és a felvilágosodás eszméinek győzelmét már nem érte meg, ahogy, sajnos, Fukuyama sem fogja megélni a liberális demokrácia általánossá válását.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy le kellene mondanunk arról az egyébként Kanttól induló törekvésről, hogy az emberi történelem eseményeinek káoszában valamilyen törvényszerűséget fedezzünk fel.