Szia, vedd fel kérlek a maszkot, mondja egy perc alatt három vendégnek a McDonald’s egyik jelentősebb alapterületű üzemegységében a biztonsági szakember. Az intonáció szelíd, nyomatékot a mondásnak a karizmok adnak – és nem másodlagos a meglepetés ereje, hogy „rájuk lett szólva”. A jelenetet azonban hiba lenne úgy interpretálni, hogy a járványtudatos, felelősségteljes gyorsétteremlánc mindent megtesz vásárlóinak biztonsága érdekében. Életszerűbb az az interpretáció, hogy nevezett vállalkozása megadja a látszatnak, ami a látszaté – hogy üzletei a lehető legtovább fogadhassák az embereket, és termelhessenek értelmezhető profitot. Úgyhogy amíg az emberek a pulthoz kígyóznak, vagy az asztaluknál várakoznak (helyszíni online rendelés esetén) maszkban kütyüzve, traccsolnak és bambulnak, ételüket pedig – ráérősen – szabad szájjal fogyasztják. Noha minden „takarásban” töltött perc tagadhatatlanul reszeli a fertőzésveszélyt, mégis komikus ez a maszkcsikicsuki. Ha valóban a legfőbb érték errefelé az ember (ahogy ezt kihelyezett vizuális segédletek hirdetik), akkor a tessék visszaállni a szuperbiztonságos megoldásra, miszerint rendelni lehet, illetve autóból kinyúlva vételezni (lásd McDrive).
Ennél már csak az komikusabb, pontosabban tragikomikus, hogy a kabinet pontosan így mintházik. Mintha tenne vagy épp nem tenne valamit. A zenés szórakozóhelyeket és élő muzsikával dúsított kocsmákat pro forma nem zárták be, pedig lényegében igen, kizárván onnan a vendégeket (kiknek száma már így is jócskán megcsappant). És igen, kimondottan a színházak, mozik kapujára sem tett lakatot a kormány, csupán azt rendelte el, hogy minden harmadik székre ülhet néző. Márpedig a vászon- és színpadipar szereplői közül sokan a harmadolt közönségből (pontosabban a jegyárakból) az üzemeltetési rezsit sem képesek kigazdálkodni, azaz lehúzhatják a rolót. Félreértés ne essék, a probléma nem az, hogy a kormányzat végre vírusakcióba lépett, hanem az, hogy miközben hetek óta egyértelmű volt a folyamat – Emlékeznek? A miniszterelnök tavasszal napra pontosan jósolta, mikor lesz a platón a járvány –, a kabinet pusztán megtekintette, hogyan fertőződik át az ország, és nem készítette fel az egyértelműen bajba bukó ágazatok szereplőit arra, hogy előbb-utóbb jönnek a drasztikus intézkedések.
Hogy a kormány tutyimutyisága tudatos-e vagy sem, arról lehet találgatni, de a szándékosság életszerűbb. A pszichés-gazdasági képlet egyszerű: ha a „felsőbb” kommunikáció szerint nincs vészhelyzet, akkor nem kell leállítani a húzóágazatokat, illetve a végzetesen legyengült szektoroknak nem kell pénzügyi segítőkezet nyújtani, azaz nem kell érdemben átírni a büdzsét, jut pénz a kormányzati hóbortokra. Ennek a minthamentalitásnak iskolapéldája volt a szórakozóhelyek 11 órás zárásának elrendelése. Mintha kora estétől nem lehetett volna tempósan szeszelni, mintha a partikat csak az éjszaka közepén lehetne bedurrantani. (Hát nem, a zárási szigor okán már hatkor kezdődött a pörgés.)
Félreértés ne essék! Nem az a baj, hogy a kormány lépett (és a hatékonyságot most ne firtassuk), hanem az, hogy erre – az említtet okok miatt – három hete kellett várni. És amikor a körmére ég a probléma, az egyfolytában katonás hasonlatokkal parádézó miniszterelnök nem képes azt egyetlen huszárvágással megoldani. Ugyanis kormányával együtt a mintha fogságába esett: az emberek többsége pont a „felülről lecsorgó” mintát követi. Ha nem is tagadja, bagatellizálja a látszatot, pont úgy, ahogy a kabinet határhaszon-számítása (gazdasági teljesítmény és politikai népszerűség a két állandó) ezt megkívánja.
Ezt a társadalmi attitűdöt pedig a kabinetnek esze ágában sincs megrepeszteni (ezért van például éjfél és hajnali 5 közöttre időzítve a kijárási tilalom, amelyik legfeljebb a vámpírok portyázását nehezíti meg), hiszen akkor kiderülne, hogy a gazdaság már így is recseg-ropog, és a kabinet tudatosan becsülte le a járványhelyzet súlyosságát. Ebbe bele lehet bukni, úgyhogy marad a mintha lenne valami járványszerűség. És mielőtt valaki a feltételezett tudatosságot az összeesküvés-elmélet kategóriába sorolná, akkor vessen egy pillantást arra a stratégiára, amelyiket a mintegy 250 ezer, demenciával küzdő, jellemzően idős ember megsegítése okán kalapált össze a kormány. A koncepcióból csak két dolog hiányzik: nem ad forrásokat, és nem jelöl ki határidőket.
