Kezdtem kétségbeesni. Hogy akkor most mi lesz. Mit mondjak. Mire fogjam a kudarcot. A mumusra? Vagy mondjak valamilyen bonyolult, idegen kifejezést, amit én magam sem értek, viszont a tudás látszatát kölcsönzi nekem? És így mentek valamit a tekintélyemből? Hogy aszongya a kvantumhullámok vagy az ionizációs kölcsönhatás miatt nem akar elindulni az a rohadt drón?
Mert nem akart. Az igazi apától kapta. És ez már a második nekifutás volt. Az elsőt csak telefonról lehetett irányítani, le kellett tölteni hozzá valamilyen appot. Csakhogy az én zsúfolt telefonom előbb helyet kellett csinálni, a sógoromnak adtam hát oda, hogy vágjon ösvényt a dzsungelben. Ő pedig egy kattintással le is törölte a netbankos hozzáférésemet. A drón felemelkedett, én pedig egy hétig nem tudtam sem utalni, sem számlát fizetni. (Az újratelepítéshez olyan titkos számokat kellett volna megadnom a telefonos ügyintézőnek, amelyeket már akkor elfelejtettem, amikor megnyitottam a számlát, cirka három évvel ezelőtt.) Két röptetés után, nem kevés verejték és könnyek árán meggyőztük Dusit, hogy a mi telefonunk munkaeszköz, pláne most, hogy annyian hívnak, és mi is annyi embert hívunk, interjút veszünk fel, levelekre válaszolunk. Egyszerűen nem tudjuk nélkülözni. A telefon fontos.
Csak nézett a hatévesek csodálkozásával, hogy mi a fene lehetne fontosabb a drón röptetésénél, hiszen fentről nézhetnénk a decsi házat, és persze magunkat. Ki ne akarná magát megnézni parányi méretben, égre szegezett tekintettel? Miért fontosabb ennél egy könyv? Hiszen annyi van már belőle.
Végül ki lett adva, hogy az újabb drón csak úgy jöhet, ha saját irányítója van, ha képes elkülöníteni magát Gutenberg galaxisától. Meg is érkezett. Akkumulátorát feltöltöttük, én elrohantam elemért a távirányítóba. S bár a vezérlő pityegett, nyöszörgött, a drón meg sem mozdult. Biztos rossz elemet hoztál, nézett rám vádlóan. Zsiga rossz elemet hozott, üvöltötte sírva a nejemnek. Mondtam, hogy az nem lehet, ez tartós elem, a legdrágább és a legtovább tart, és próbáltam utánozni a plüssnyulat, amelyik az ilyen elemmel megkerüli a földet.
Percenkét süllyedtem egy centit a gyermek szemében. Zsiga-apa lám, nem ért a drónhoz. Itt ér véget a tudománya. Eszembe jutott egy cikk, amelyik azt taglalta, hogy korunkban milyen gyorsan elavul az a tudás, amit az apák átadhatnak az utódaiknak. Pár száz évvel ezelőtt még gond nélkül adhatta át örökség gyanánt például egy mesterség fortélyait a családfő, mert az érvényes maradt a haláláig, és az ő fia is gond nélkül adta tovább. A lánc sokáig nem szakadt meg, csak a fortélyok finomodtak, de még tűréshatáron belül. Eszembe jutott, amint apámat tanítom a laptoppal eligazodni az internet bugyraiban. Például hogyan töltsön le egy filmet. Lépésről lépésre leírta. Senki sem tudta olyan határozottan megnyomni, mit nyomni, egy ujjal rásózni az Enter gombra, ahogy ő egy-egy műveletsor végén. De sms-t sem kaptam tőle soha. Ő telefonálásra akarja használni a telefont, mondta nem egyszer, nem regényt írni. Már az is nagy szó volt, hogy az én üzeneteimet el tudta olvasni.
Én meg beégek itt a drónnal.
És hol van még mindaz, amit csak ezután fognak feltalálni? Én majd jövök az örök szövegekkel, hogy ép testben ép lélek, meg aki másnak vermet ás, ő meg közben beprogramozza a hűtőt és elindítja a robotbejárónőt bevásárolni. József Attilát idézek, amíg ő beszáll a kétéltűbe. Az én világom napról napra zsugorodik, az övé meg ijesztő ütemben tágul, aminek persze ez a rendje, de azért a drónról valaki egyeztethetett volna velem.
Aztán valahogy mégis elindult. Nem az én, de még csak nem is Dusi kezében. A nejem oldotta meg a problémát. Pontosabban a használati útmutatást aprólékosan átböngészve a megfelelő módon helyezte bele abba az átkozott masinába a feltöltött akkumulátort. És brrrr, a drón máris felemelkedett a levegőbe. A csoda megtörtént. A jövő elkezdődött.
Ma már persze én is tudom kezelni. Pontosabban, amikor én irányítok, akkor hamarabb zuhan le, de az alapokkal már úgy-ahogy tisztában vagyok. Tettem egy lépést a zsugorodás ellenében. Viszont észrevétlenül stratégiát váltottam. Már nem én akarok az első számú drónkezelő lenni, hagyom a kütyüket a gyerekre, úgyis hamarabb fogja majd fel a lényegüket. Egyszerűen kézhez áll nekik a technika, miközben én mindent egy csavarhúzóval oldanék meg. De viszont. Valamelyik este arról kezdtem neki mesélni a Négyszögletű Kerek Erdő helyett, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember olyan kislányt/nőt/asszonyt találjon magának, mint a feleségem. Aki vészhelyzetben nem esik kétségbe, nem mélyíti a problémát, hanem huszárosan megoldja. Mert ilyen nőt nem lehet csak úgy a neten rendelni. (Illetve, hát majdnem, mert igazából ott ismerkedtünk meg, de ez most nem illik a romantikusan felfestett képbe.) Nem pottyan le az égből. Ahhoz egészen másfajta tudomány kell. Sok szó és lelemény. Kevés kütyü. Valamilyen tétova férfiasság. Sean Connery és Woody Allen. És nagyon sok humorérzék a csalódásokhoz. Tágra nyílt szemmel figyelt. Most egy ideig megint én leszek a Jedi mester. Mert velem az Erő.
