A Rolling Stones márkanevet mindenki ismeri, azt is rengetegen tudják, hogy a hasonló című Rollin' Stone című dal ihlette az elnevezést, de azt már kevesebben vágják, kié volt és mikor született a szám eredetileg. A nótát hetven évvel ezelőtt énekelte lemezre Muddy Waters, akit a korong széles körben ünnepelt blues zenésszé tett 1950-ben, s bár a szerzemény nem tartozott a habkönnyű slágerek közé, a Billboard év végi népszerűségi rangsorában a hatvannegyedik helyet érdemelte ki.
A Rollin' Stone kifejezést nem Waters használta először. Leon Payne, a vak texasi muzsikus komponálta az 1948-ban rögzített Lost Highway című számot, amely ezzel a felütéssel kezdődött: „I'm a rollin' stone”. A dalt egy évvel később feldolgozta Hank Williams, akinek az emblémájává vált a szám.
Akárcsak Watersnek és a Chess Recordsnak. A lemezkiadót két kitántorgó lengyel zsidó, az 1917-ben született Lejzor Czyz és nála négy évvel fiatalabb öccse, Fiszel hozta létre. A két testvér 1928-ban érkezett Amerikába édesapja oldalán, majd a Leonarddá változó Lejzor tíz esztendővel később merészen italboltot nyitott Chicago afroamerikai negyedében. Ennek bevételeiből 1946-ban megvette a Macomba Lounge elnevezésű, feketék, prostituáltak és drogkereskedők látogatta zenés szórakozóhelyet, ahol kitűnő „füstös” muzsika szólt élőben jobbnál jobb előadóktól. Igaz, amikor Leonard Chess először hallotta Muddy Waterstől az I Can't Be Satisfiedot, nem tudta elképzelni, hogy ez bárkinek tetszhetne. A számot mégis megjelentette az Aristocrat kiadó, amelybe a két Chess (Czyz) betársult 1947-ben.
Azután, hogy a Chess cég önállósult, Leonard mindent megtett a korongok eladásáért. A kis- és nagylemezeket autójának csomagtartójában hordozta, s különböző nagy forgalmú helyeken, felkapott szépségszalonokban, mindenütt árulta. Ron Malo, a Chess hajdani főmérnöke arra is emlékezett: „Leonard elment a disc-jockey-khoz is, és csúsztatott nekik fejenként öt-tíz dollárt. Ez nagy pénz volt a kis rhythm and blues-lemezlovasoknak.”
Az örökmozgó Lejzor-Leonardot szívroham vitte el 1969-ben, ötvenkét esztendős korában, közvetlenül azután, hogy a testvérek több mint hat és fél millió dollárért eladták a Chess Recordsot. Fiszel-Phil ellenben kilencvenöt évet élt, 2016. október 18-án, tíz nappal a Népszabadság brutális bezárása után hunyt el.
Ő még azzal is dacolt, hogy 1975-ben, amikor a Chess chicagói központját továbbpasszolták, az új tulajdonos több mint 250 ezer, a tartalmát illetően felbecsülhetetlen értékű vinyl lemezt megsemmisített. Ezeken Chuck Berry, Bo Diddley, Etta James, Little Walter, Muddy Waters, Howlin' Wolf klasszikus felvételei voltak hallhatók addig, amíg a hanghordozókat az épület nem éppen vájt fülű gazdái nem minősítették hulladéknak.
A Chess ezzel együtt a (rhythm and) blues szinonimája maradt. A chicagói blues megalapítói és minden idők legragyogóbb gitárosai közé sorolt, eredetileg louisianai Buddy Guy azt mondta: „A testvérek emelték a blues fővárosává Chicagót.” Ezt bizonyította az is, hogy 2016 májusában Eduardo Kobra brazil művész Muddy Waterst ábrázoló, tíz emelet magasságú falfestménye került a North State Street 17. számú épület oldalára. Waters persze már korábban is a felhőkarcolók régiójába emelkedett, és nem csupán Amerikában: amikor 1958-ban Nagy-Britanniában turnézott, óriási feltűnést keltett „zajos” elektromos gitárjával. Legalább olyan sikert aratott, mint az Államokban – egyebek közt – Fathers and Sons című nagylemezével, ahogyan John Lee Hooker a Hobo Blues-, Chuck Berry a St. Louis to Liverpool-albummal vagy Berry, a Flamingos és a Moonglows a Rock, Rock, Rock című film zenéjével.
Mindet a Chess adta ki. Miként a Best of Muddy Waterst is. Azon ugyanúgy szerepelt a Long Distance Call, a Blow Wind Blow vagy a Willie Dixontól átvett I'm Your Hoochie Coochie Man, akár az ötvennyolcas vendégjáték számlistáján. Arról a lemezről vette a Rolling Stonest Brian Jones, aki abban az évben halt meg, mint Leonard Chess. Egy magazin pedig azt írta a Waters-nagylemez dalairól, hogy „egyik remekmű a másik után”.
A szóban forgó újság neve: Rolling Stone.
