Lengyelországban tömegek vonultak utcára a héten, miután egy abortuszellenes törvény a beteg magzatok esetében is ellehetetlenítette a terhességmegszakítást. Így már csak a nemi erőszak vagy vérfertőzés során fogant gyermekeket lehet elvetetni, illetve azokat a magzatokat, akiknek kihordása veszélyeztetné az anya életét. A helyzet nemcsak a lengyel nők jogainak csorbítása miatt aggasztó, hanem azért is, mert ha gyakorlatában nem is, megnyilvánulásaiban Magyarország is a lengyel utat járja.
Egyedül ez a két uniós tagállam szignálta azt a Genfi Konszenzus Nyilatkozata néven ismert kiáltványt, aminek tagjait abortuszellenes koalícióként is emlegetik. A szakértők, a jogvédők és a civilek is tartanak attól, mi lesz, ha a jövőben a lengyel példát követjük. A kormány ugyan azt ígérte, nem változtatja az abortusz szabályozását – de azt deklarálta, hogy az Alaptörvény szerint a magzati életet a fogantatás pillanatától kezdve védelem illeti meg, és ez szerintük összhangban van a kiáltvány szövegével.
Ha tartja is a szavát a kabinet, akkor is aggasztó, hogy csatlakozunk egy olyan koalícióhoz, melynek kiáltványát többek között Donald Trump amerikai vagy Jair Bolsonaro brazil elnök támogatta, illetve szignálta Egyiptom, Uganda, Szaúd-Arábia, Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek, Irak, Szudán, Dél-Szudán, Uganda vagy Líbia. A Guardian szerint a legtöbb aláíró állam a nők helyzetével foglalkozó Women, Peace and Security Index szerint a világ húsz legrosszabb országa közé tartozik.
Irak, Szudán és Uganda a példa?
A kiáltványt egyébként magyarul nem is lehet elérni, így az emberek többsége nem is tudja, hogy mihez is csatlakozott a kabinet. A kormánynak illett volna lefordítani és közzétenni, de ez elmaradt, az aláírásról is mindössze Novák Katalin, a családokért felelős tárca nélküli miniszter (egyben a Fidesz alelnöke) Facebook-oldaláról lehetett értesülni. Ott csupán annyit fűztek a videóhoz: „A család érték. Ahogy Amerikában, ugyanúgy Magyarországon.”
A dokumentumot aláírók a hírek szerint törekednek a nők jobb egészségügyi ellátására, az élet megóvására, a családnak mint a társadalom alapegységének megerősítésére. Külön kiemelték, hogy minden államnak joga van szuverén módon, saját hatáskörben dönteni az abortusztól. Mégis, világszerte élesen támadták a megállapodást, tekintve, hogy az aláírók között szereplő közel-keleti és afrikai országok nem éppen a nők jogainak képviseletéről híresek. Az Egyesült Államokban a nőknek korlátlan joguk van a terhességmegszakításhoz, ahogyan hazánkban és Belaruszban is, a kiáltványhoz szintén csatlakozó Zambia is viszonylag szabad hozzáférést biztosít. Így rendre felbukkan a félelem, hogy ezen országok esetleg a többi 28 aláíró gyakorlatához közelítenék szabályozásukat.
„Ugyan nem ismerem részletesen a kiáltvány szövegét, de nem gondolom, hogy az a jó irány, ha egy, a nők eddig alapvetőnek vélt jogait csorbító kezdeményezés mellé állunk. Mindenképp ijesztő, hogy csatlakoztunk, ez inkább egyfajta visszalépés, semmint előre. Ha esetleg így akarják megelőzni a népességfogyást, akkor nem biztos, hogy ez a jó irány” – mondta Leipold Gergő szülész- nőgyógyász.
2018-ban 28 ezer körül mozgott az elvégzett abortuszok száma, ami egyébként az azt megelőző évekhez képest egyértelmű csökkenés: 2016-ban és 2017-ben egyaránt 30 ezer körüli terhességet szakítottak meg. Ez Leipold Gergő szerint nem a kormánypropagandának köszönhető, hanem annak, hogy egyre szélesebb körben elérhetővé válnak a fogamzásgátló módszerek. A számok persze csak a regisztrált beavatkozásokat mutatják, előfordulhatnak nem regisztrált, vagyis illegálisan végzett abortuszok is.
Nincs szükség szigorításra
„Nézzük csak meg, milyen pozitív felhangja volt annak, hogy Észak-Írországban hosszú idő után végre engedélyezték a terhességmegszakítást. Ha ezt visszavonnák, az óriási felháborodást okozna, és persze ismét emelkedne az illegális beavatkozások száma, aminek súlyos, életveszélyes következményei lehetnek. Szigorítani tehát semmiképpen nem szabadna itthon sem, a jelenlegi szabályok ugyanis megfelelőek – és az alapvető jogokat sem csorbítják”, hangsúlyozza a szülész- nőgyógyász.
Ha valaki az abortusz mellett dönt, Magyarországon egy többlépcsős folyamaton kell keresztülmennie. Miután kapott egy leletet a nőgyógyásztól arról, hogy élő terhessége van, 72 órás különbséggel kétszer kell találkoznia a területileg illetékes családvédelmi szolgálat munkatársával, ahol személyesen kell nyilatkoznia, miért nem szeretné megszülni gyermekét. Az abortuszhoz szükséges engedélyt ezután állítják ki. A családvédelmi szolgálat részletes tájékoztatást ad a beavatkozásról és annak veszélyeiről, továbbá arról, milyen szociális lehetőségeik vannak – például milyen módon juthat támogatáshoz a gyermekneveléshez, ha megtartják a babát, illetve mesélnek az örökbe adás lehetőségeiről is. Az állami ellátásban az esetek többségében véletlenszerű, hogy ki az az orvos, aki elvégzi a beavatkozást. Ez alól az jelenthet kivételt, ha valakinek saját orvosa van, és a doktor vállalja a beavatkozást.
Dr. Leipold Gergő tapasztalatai alapján a rendszer az utóbbi években nem siet akadályokat gördíteni a nők elé, két hét alatt a teljes procedúra letudható. A ritkább eset, hogy egyészségügyi okból, vagyis a magzat súlyos rendellenessége vagy az anya életének veszélyeztetése miatt végeznek ilyen beavatkozást, a nők nagy része inkább szociális vagy anyagi helyzete, magánéleti/családi probléma (vagy túl korai terhesség) miatt dönt a beavatkozás mellett még a 12. hét előtt.
Mikor és meddig?
A jogszabályok szerint az első 12 hétben a várandósság akkor szakítható meg, ha az az anya egészségét valamilyen okból súlyosan veszélyezteti, ha a magzat valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved, ha a terhesség bűncselekmény következménye – vagy az állapotos nő súlyos válsághelyzetben van.
Arra a kérdésre, hogy ezt követően milyen speciális esetekben és meddig van még lehetőség az abortuszra, a szülész-nőgyógyász úgy válaszolt: a 18. hétig lehet abortuszt kérni a fenti okok miatt, ha a várandós nő korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen, illetve, ha a terhesség neki fel nem róható okból (például a hatóság vagy egészségügyi intézmény mulasztása) haladta meg a 12 hetes kort. Amennyiben 50 százaléknál nagyobb az esélye, hogy a magzat genetikai vagy egyéb ok miatt nem tud teljes értékű életet élni, akkor a 20. hétig végezhető el a beavatkozás, kivéve, ha megcsúsznak a diagnosztikai eljárások, akkor ez a 24. hétig is kitolható. A 24 hetes kort követően már csak nagyon szigorú szabályok szerint, a magzat élettel össze nem egyeztethető rendellenessége, illetve az anya életét veszélyeztető egészségi ok miatt lehet szó abortuszról.
Az orvos jelenleg még végez terhességmegszakítást, de mint mondja, „rettenetesen utálja”, hogy ez is része a munkájának, azonban a szakvizsga után már nem szeretne ilyen műtéteket végezni, mert lelkileg nagyon megviseli.
A legtöbb intézményben a szülész-nőgyógyász szerint elkülönítik a terhességmegszakításon átesett és frissen szült nőket, de lehetnek olyan kórházak, osztályok is, ahol erre az épület adottságai miatt nincs lehetőség vagy (ami rosszabb) nem figyelnek rá. Így fordulhat elő, hogy egy kórterembe kerül a frissen szült és a babáját elengedő édesanya.
Spártai körülmények
Egy lapunknak nyilatkozó, de érthető okokból neve elhallgatását kérő kórházi dolgozó arról mesélt: egy kisebb forgalmú kórházban, ahol korábban dolgozott, nagyon humánusan tudták kezelni a terhességmegszakításra érkezőket, lehetőség volt akár a babától is elbúcsúzni. Most egy nagyobb forgalmú fővárosi kórházban dolgozik, ahol lelketlenebb a rendszer, ha valaki nem tudja megtartani a babáját, mindjárt pálcát törnek felette és elkönyvelik valamilyennek, nem próbálják megérteni. „Emberség és empátia minden egészségügyi dolgozóban kell, hogy legyen. Ha nincs, nem szabad ezt a pályát választani. Ha jön egy anyuka, aki kétségbeesett és nincs más választása, akkor nincs szüksége arra, hogy még én is elítéljem.”
Kitér arra is: az abortuszra érkező nőknek gyakran egy kicsi, a bugyit sem takaró, lenge ruhában kell lesétálniuk a műtőbe és szinte futószalagon kezelik őket.
– meséli a borzasztó gyakorlatot.
Magukra hagyva
Sevcsik M. Anna a Babagenetika Egyesület alapítója, aki kiemeli, hogy nyolc gyermek édesanyja és közülük három babát veszített el. Ő és férje elengedték az élettel összeegyeztethetetlen, Edwards-szindrómával diagnosztizált babájukat, de a kórházi élmény mélyen traumatizálta őket. Anna szerette volna, ha mások előbb kapnak segítséget és támogatást, ezért már évek óta azon dolgozik, hogy legyen egy egységesített rendszer, mert szerinte embertelen, amin egy-két nőnek keresztül kell mennie.
„A Babagenetika mozgalomban zömében olyan családokkal találkozom, akik a 12. hét után kerülnek döntési helyzetbe a diagnosztikai vizsgálatok miatt. Komoly probléma számukra, hogy ha a választott orvosuk intézményében nem csinálnak abortuszt, ugyanis akkor bekerülnek a területileg illetékes kórházba, ahol az végzi a beavatkozást, aki éppen ügyel. Magukra vannak hagyva ezek a szülők a rendszerben, az apát a koronavírus miatt gyakran nem is engedik be a kórházba, pedig joga lenne hozzá. Mi igyekszünk segíteni a szülőknek abban, hogy a kisbaba elengedése humánus módon történjen. Mert hiába mondja valaki, hogy rá nincs hatással egy abortusz, ez nem igaz.
Ezért is lenne szükség arra, hogy elérhető legyen számukra pszichológiai segítség. Ehhez persze szükség lenne a szakemberek edukálására, érzékenyítésére és lelki támogatására is. Találkoztam olyan nővel a kórházban, aki azt mondta, van már egy gyermeke és folyamatosan hány, mióta ismét várandós, nem tudja vállalni a második babát, mert „nem tudja elképzelni, hogy két gyermeket ugyanannyira szeressen”. Mégis, mikor kihozták a műtőből, úgy zokogott, hogy azt soha nem felejtem el. Ezért mondom, hogy ha valaki meghozta ezt a nagyon nehéz döntést, akkor őt már nem szabad bántani, próbálni egyik vagy másik irányba terelni, mert senki nem tudja, hogy mi annak az adott nőnek a története és mi játszódik le a lelkében” – mondja Anna.
„Ez egy normális patológiai lelet”
Egy neve elhallgatását kérő nő például arról mesélt lapunknak: „Van egy kislányom, elváltam és sok év után jött egy új kapcsolat, ahol nem terveztünk babát. Nem éltünk együtt, kicsit se veled, se nélküled kapcsolat volt, de már tartott egy ideje. Természetesen vigyáztunk, de ennek ellenére teherbe estem. Nagyon vallásos családból származom, szerettem volna a babát is, sosem akartam átélni, hogy erről kelljen döntenem. Az orvos egy hetet adott arra, hogy végiggondoljam a dolgokat. Az akkori párom először megijedt, de végül akarta a babát, de még benne volt az előző kapcsolatában is. Nekem minden elvemmel ellentétes az abortusz, de már egyedülálló édesanya voltam, és attól féltem, a lányom apukája küzd majd azért, hogy elvegye tőlem a gyereket, ha magamra maradok vele és egy kisbabával, minden segítség nélkül.
Végül egy héttel később, a 8. hétben elmentem egy újabb ultrahangra, mert görcsölt a hasam és nem éreztem jól magam. Akkor derült ki, hogy már nincs életjelenség, elment a baba. Azt hiszem, nem is tudtam volna dönteni, addig húztam volna az időt, míg végül már nem lehet megszakítani a terhességet és megtartottam volna a kicsit. De nem így lett. Hiába nem volt már élő terhesség, az a szégyenérzet, ami bennem volt, mikor be kellett lépnem az osztályra, azt nem tudom leírni. A beavatkozás előtt és után szépen bántak velem, de így is borzasztó volt. A kegyelemdöfés pedig egy hét múlva következett, mikor a kezelőorvosomnak vittem a baba patológiai leletét. Soha életemben ilyet még nem láttam és kétségbe voltam esve. Megkérdeztem, hogy ez normális-e? Rám nézett, és ezt mondta: »Na, úgyis nemsokára itt a születésnapja, ez a papír jelenti a maga újjászületését, menjen és élvezze ezt.« Az orvos pontosan tudta a történetemet, és míg élek, nem felejtem el ezt a cinikus viselkedést és azt, ahogy hozzám vágta a papírt azzal, hogy »ez egy normális patológiai lelet a gyerekéről, menjen, ünnepeljen«. És ennél csak rosszabb történeteket hallok megszégyenítésről. Nem szeretnék belegondolni, hogy Lengyelországban mi a helyzet, de félek attól, hogy ránk mi vár” – meséli.
„Ilyen gyereket akar?”
Minél később kell dönteni egy baba sorsáról, annál nehezebben élik ezt meg a családok, és ez kihat a későbbi gyermekvállalásra is. Annáéknak például traumatikus volt az elengedés a kórházi körülmények miatt, és aztán több mint két évig nem sikerült ismét teherbe esnie. Megtudjuk tőle, ma minden negyedik terhesség vetéléssel végződik és emellett az abortusznak is magasak a számai, még akkor is, ha ez csökkenőben van. Éppen ezért fontos lenne az edukáció és a prevenció, mert ezzel is csökkenteni lehetne a nem kívánt terhességek számát. Ugyanakkor arra is akad példa, hogy valaki megfelelően felkészült, szed fogamzásgátlót, és mégis teherbe esik, hiszen az sem nyújt 100 százalékos védelmet.
„Sok fejlődési rendellenesség műthető vagy fejleszthető lenne, de nem kapnak megfelelő tájékoztatást a szülők, csak annyit, hogy a baba biztosan beteg lesz és meg lehet szakítani a terhességet. Így azonban sokan rögtön az abortusz mellett döntenek. Az orvosnak nem az a szerepe, hogy fotókat tologasson a várandós nő elé azzal, hogy »Ilyen gyereket akar maga?!«. De sajnos ez is előfordul az objektív tájékoztatás helyett” – meséli a borzasztó helyzetet Anna.
Hazánkban az is előfordul, hogy a szülőknek külföldre kell menni elvégeztetni a terhességmegszakítást. Egy pár esetében, akikről Anna mesél, például a 24. hét felett derült ki, hogy súlyosan összetett fejlődési rendellenessége van a babának, mert csúszott a magzati szívultrahang-vizsgálat. Úgy döntöttek, szeretnék elengedni, de ezt itthon már nem tehették volna meg, ezért egy szomszédos országba kellett utazniuk. „Ezt ők megengedhették maguknak anyagilag, de vannak, akiknek erre nincs lehetőségük. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha elvennék tőlünk ezt a döntési jogot, ahogy Lengyelországban. Kérdéseket vet fel bennem, hogy csatlakoztunk ehhez az úgynevezett abortuszellenes koalícióhoz és aláírtuk a kiáltványt. Az abortuszok számának csökkenéséhez inkább egy elfogadóbb és kevésbé szélsőséges, ítélkező társadalomra lenne szükség” – mondja.
