Facebookon
Ha a napraforgó nem a Nap fényét
követné, hanem az éjszakai égitest
ezüstszínére emelné fejét, kifordult
ösztönnel visszfényén át kísérné a
Napot, akkor Újholdkor érezné azt,
amit a kökörcsin érzett. A kökörcsin
teleszívta magát nap közben a fénnyel,
szirmait olyan tágra tárta, kelyhét olyan
mélyen mutatta gyanútlanul az arrajáró
szemének, hogy mikor jött az éjjel, nem
volt ideje becsukódni. Ott állt, sötétnek
kitátott torokkal, mintha sütkérezne
a fényhiányban, teleszívni készült magát
azzal, ami nincs. Mondj el magadból
valamit, és a többi meglát, megszán,
veled van, együttérez: a legszemélyesebb
ügyedben számíthatsz együtt-tátogásra,
mintha egy közös sötétet gondozna
mindenki, ne félj – ne félj, amikor
szemmel kísérnek.
Az ámen próbája
1
Dicsérni az Urat, de nem akkor,
amikor bőséget merít a lélek
életből és ételből, mikor tanyázik
és vigyáz benne a szó, amely
aranytartalékra lel, kegyelmet
kér és kap kegyelemből, vagy
nem kér, de kap, dicsérni,
amikor szívtáji elsötétülés
és igaztalan, szívjóság nélküli
táj nyeli el, omladékos, felszín
nélküli mélység, mondjuk, mikor
egy tizenhárom éves, öt éve
beteg fiú hal meg egyszerre
értelmetlenül, és léket kap a család
és a hit, mintha egy kő repülne
a két halánték között, oda-vissza
vég nélkül, vízszintesen, kúttalan
irányba, akkor kutat találni, szomjat
felismerni, megnevezni és
elfogadni a csillapítást, mikor nem
lehet elfogadni, nem úgy, mint
a szomjúzó a sivatagban, hanem
a víztől megcsömörlő, aki mégis
vízzel él, emberi magyarázat nincs,
és isteni magyarázatra hivatkozni
póz és kétszínű önáltatás, akkor
igent mondani, amikor már átoknak
sincs helye a szájban, mert
az élet számára ki van cserepesedve,
szétfújta a szél az összes élet ellen
emelhető szót, megsüppedt, arcként a
szikkadásban, mint ami ránc nélkül öregszik
pillanat alatt – és pórusaiba zárja a fényt,
ami életre hívta.
2
Képzeljük el, hogy lelátogat
a földre a messziről jövő, és
végignézi egy kecske napját, amit
épp korábban marcangolt szét a
farkas, féllábát elette, ott marad
a kecske, és huszonnégy órát néz
egyre fátyolosabban maga elé, és
az idegen nem a bűnbakot látja
benne, nem vetíti rá az öntudata
mélyzugában elbújó önmegvetést,
félelmet és zavart bánatot, de nem is
hivatkozik ismeretlen kegyelemre,
hanem a nemtudás hajnalfényként
néz ki a szeméből, az a nemtudás
az első kimondott szó előtt, amivel
majd Isten kijelöli a semmiből az igét,
az a nemtudás, ami előtte, a megélés
lehetősége nélkül megteremtette
az áment.
