betegség;Facebook;Isten;

- G. István László versei

"A fényhiányban, teleszívni készült magát / azzal, ami nincs".

Facebookon

Ha a napraforgó nem a Nap fényét

követné, hanem az éjszakai égitest

ezüstszínére emelné fejét, kifordult

ösztönnel visszfényén át kísérné a

Napot, akkor Újholdkor érezné azt,

amit a kökörcsin érzett. A kökörcsin

teleszívta magát nap közben a fénnyel,

szirmait olyan tágra tárta, kelyhét olyan

mélyen mutatta gyanútlanul az arrajáró

szemének, hogy mikor jött az éjjel, nem

volt ideje becsukódni. Ott állt, sötétnek

kitátott torokkal, mintha sütkérezne

a fényhiányban, teleszívni készült magát

azzal, ami nincs. Mondj el magadból

valamit, és a többi meglát, megszán,

veled van, együttérez: a legszemélyesebb

ügyedben számíthatsz együtt-tátogásra,

mintha egy közös sötétet gondozna

mindenki, ne félj – ne félj, amikor

szemmel kísérnek.

Az ámen próbája

1

Dicsérni az Urat, de nem akkor,

amikor bőséget merít a lélek

életből és ételből, mikor tanyázik

és vigyáz benne a szó, amely

aranytartalékra lel, kegyelmet

kér és kap kegyelemből, vagy

nem kér, de kap, dicsérni,

amikor szívtáji elsötétülés

és igaztalan, szívjóság nélküli

táj nyeli el, omladékos, felszín

nélküli mélység, mondjuk, mikor

egy tizenhárom éves, öt éve

beteg fiú hal meg egyszerre

értelmetlenül, és léket kap a család

és a hit, mintha egy kő repülne

a két halánték között, oda-vissza

vég nélkül, vízszintesen, kúttalan

irányba, akkor kutat találni, szomjat

felismerni, megnevezni és

elfogadni a csillapítást, mikor nem

lehet elfogadni, nem úgy, mint

a szomjúzó a sivatagban, hanem

a víztől megcsömörlő, aki mégis

vízzel él, emberi magyarázat nincs,

és isteni magyarázatra hivatkozni

póz és kétszínű önáltatás, akkor

igent mondani, amikor már átoknak

sincs helye a szájban, mert

az élet számára ki van cserepesedve,

szétfújta a szél az összes élet ellen

emelhető szót, megsüppedt, arcként a

szikkadásban, mint ami ránc nélkül öregszik

pillanat alatt – és pórusaiba zárja a fényt,

ami életre hívta.

2

Képzeljük el, hogy lelátogat

a földre a messziről jövő, és

végignézi egy kecske napját, amit

épp korábban marcangolt szét a

farkas, féllábát elette, ott marad

a kecske, és huszonnégy órát néz

egyre fátyolosabban maga elé, és

az idegen nem a bűnbakot látja

benne, nem vetíti rá az öntudata

mélyzugában elbújó önmegvetést,

félelmet és zavart bánatot, de nem is

hivatkozik ismeretlen kegyelemre,

hanem a nemtudás hajnalfényként

néz ki a szeméből, az a nemtudás

az első kimondott szó előtt, amivel

majd Isten kijelöli a semmiből az igét,

az a nemtudás, ami előtte, a megélés

lehetősége nélkül megteremtette

az áment.

Úgy ír, ahogy a zeneszerzők jegyzik le a hangokat, képekben lát, mint a filmesek, ezért alkot többféle művészeti ágban. Most jelent meg kisregénye, a Soha – Napló a pokol tornácáról címmel, koncertfilmjével pedig nemrég nyert Arany Oroszlán-díjat a Velencei TV Fesztiválon. „A saját spájzomból bátran lopkodhatok” – mondja a komoly tévés múltú Szabó Stein Imre író, fordító, kulturális menedzser, akivel új kötete kapcsán beszélgettünk.