Megszólítottuk volna, de a harmincas férfi leszegett fejjel ballagott el mellettünk, aztán eltűnt egy romos ház kerítése mögött. – Ez van egész nap, jön-megy megállás nélkül, szótlanul. Néhány napja az ablakból láttam, hogy bejött az udvarba, amikor megkérdeztem, mit akar, válasz nélkül sarkon fordult és kiment – mondta egy idős bakházai asszony. – Egyedül élek, elhihetik, félek, amikor idegenek mászkálnak a kertemben.
Ander Balázs, a Jobbik alelnöke, országgyűlési képviselője október elején a közösségi oldalán hívta fel a figyelmet a Bakházán történtekre: a halmozottan hátrányos helyzetű településre a helyiek megkérdezése és tudta nélkül egy héttagú családot költöztettek a Balaton mellől, miután elbontott házuk helyett a balatonújlaki önkormányzat hetven kilométerre, az alig másfélszáz lakosú, dél-somogyi zsákfaluban vásárolt nekik szükséglakást. Az ellenzéki honatya szerint az eljárás nemcsak az elköltöztetett család miatt aggályos, hiszen jól mutatja, hogy a tehetősebb önkormányzatok az ország szegényebb vidékére transzportálják a szociálisan vagy más szempontból problémás lakóikat, hozzájárulva az amúgy is leszakadt területek további elgettósodásához.
Bakházára október első napján, rendőri felvezetéssel kanyarodott be a kisbuszból, személy- és teherautóból, valamint a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) kocsijából álló konvoj, mely a Kossuth utca 55. előtt állt meg. A helyiek meglepetésére kiderült, egy héttagú családot költöztettek Balatonújlakról a településükre.
– Semmit sem tudtunk róluk, azt sem, hogy érkezni fognak – állította Nagy Tibor polgármester. – Csak, amikor lepakoltak, keresett meg a balatonújlaki polgármester, s mondta el, kik ezek az emberek, s miért hozzánk költöztették őket.
Vimmer István szerint egyszerűen kényszerhelyzetbe kerültek: a család újlaki háza az építési hatóság szerint életveszélyessé vált, s mivel a hibákat nem javították, elrendelték az épület bontását. A família erre nem volt hajlandó, így végrehajtó hatóságként a NAV intézkedett az ügyben.
– Február elején közölte velünk a NAV – mesélte lapunknak a balatonújlaki faluvezető –, hogy el fogják bontani az épületet. A törvény szerint az önkormányzatnak három hónapra szükséglakásról kell gondoskodnia ilyen esetekben, nekünk viszont nem volt ilyen ingatlanunk. A költségvetésünkből hirtelen 1,7 millió forintot tudtunk elkülöníteni erre a célra (Balatonújlak az idén 75 millió forintból gazdálkodhatott – a szerző), ám a faluban 8-10 millió forint alatt nincs eladó ingatlan, s ennyi pénzért a környékbeli településeken sem találtunk, hiszen előírás, hogy víz, villany és tető legyen az épületben. A legközelebb, ahol a paramétereknek megfelelő házat venni tudtunk, Bakháza volt.
Az önkormányzat meg is vásárolta a valamivel több, mint 50 négyzetméteres épületet, ám a koronavírus-járvány első hulláma miatt a hatósági eljárás, azaz a balatonújlaki ház bontása, s így a kényszerköltöztetés elcsúszott októberre.
– Teljesen érthető, hogy a helyieket felháborították a történtek – vélekedett Nagy Tibor. – Bakházára hosszú évek óta nem költözött senki, sok az idős ember, illetve néhány kisgyerekes család él a faluban. Erre idehoztak hét embert, akikről aztán kiderült, hogy jellemzően fogyatékkal élők. Az öregasszony vak, a gyerekek pedig szellemi sérültek, ki erősebben, ki kevésbé.
A famíliában az idős anya már nyugdíjas, állítása szerint fertőzött víz miatt veszítette el a látását, ám valamennyit lát. Felnőtt gyerekei közül többen a házban voltak, de nem tudtunk beszélni velük, az egyetlen, aki Balatonújlakon közmunkásként valódi munkát végzett, nem volt otthon.
– Mindennap elbiciklizik valahová – mondta róla Nagy Tibor. – A költöztetésüket követő napon például elkerekezett vissza Újlakra. Oda-vissza 142 kilométer… A többiek pedig... Akad köztük, aki azt sem tudja, hol, melyik településen van. Betévednek mások portáira, s bár nem nyúlnak semmihez, érthető, hogy az emberek félnek.
A bakházai polgármester hozzátette, a panaszkodáson kívül semmilyen lehetőségük nincs a helyzet megváltoztatására, jogilag ugyanis teljesen szabályos Balatonújlak eljárása.
– Alig másfélmillió forintért cserében megszabadultak egy problémás helyzettől és családtól, az pedig, mi mit kezdünk a helyzettel, már senkit sem érdekel – jegyezte meg. – Munkahely nincs errefelé, közmunkát sem tudok adni mostanában, kiment hozzájuk a családsegítő, de nem tudott kommunikálni velük, nem tudtak TAJ-kártyát mutatni, nem mondták, mennyi pénzük van, így azt sem tudjuk, miből élnek? Csak annyit mondtak neki: a boltból. Pedig az, ahogyan kocsma vagy posta sem, nincs is a faluban… És még tűzifájuk sincsen, meg fognak fagyni a télen, vagyis ebben is segítenünk kellene, de hát nincs semmi pénzünk. Pedig ezek szerint az lenne az egyetlen megoldás, hogy mi is veszünk egy házat máshol, aztán átköltöztetjük őket. De most komolyan, tologassuk a nyomort tovább?! Hát itt emberekről, méghozzá sérültekről van szó, akiket akaratuk ellenére elköltöztettek a megye másik végébe!
Vimmer István szerint viszont ők nem tehettek mást, ha meg akartak felelni a törvényi előírásnak. – Elvileg három hónapig vagyunk kötelesek biztosítani a szükséglakást, de természetesen utána sem rakjuk utcára a családot – állította. – Igazából úgy gondolom, nem az önkormányzat feladata lenne a helyzet megoldása, egy ilyen családnak komolyabb segítségre lenne szüksége. Láthatóan valamilyen otthonban kellene élniük, de nem találtunk helyet számukra, ahogyan a megyei cigány önkormányzatot is hiába kerestük, hogy segítsenek. Megértem, hogy Bakházán nem örülnek a helyzetnek, én sem örülnék fordított esetben, de meg volt-van kötve a kezünk, ennyit tudtunk tenni. Ami azért, valljuk be, nem kevés, hiszen így a család nem az utcára került, ráadásul, ha akarnak, a szükséglakásos idő letelte után is maradhatnak a bakházai házban.
Nem javult a szegénységi ráta
Ritka, de korántsem egyedi, hogy egy önkormányzat áttelepít egy vagy több szegénységben élő családot más településre – hangsúlyozta a Gyerekesély Egyesület elnökségi tagja a Népszava kérdésére. Farkas Zsombor az ország keleti felében dolgozik felzárkóztató programokban – Hevesben és Borsodban végez kutatásokat –, tapasztalatból mondja, hogy a néhány száz fős kistelepüléseken a gyermekvédelmi, gyermekjóléti és családvédelmi szolgáltatások csak elvben szervezettek, de a gyakorlatban nagyon nehezen működnek.
Egy szakember jó, ha heti egy-két órát tud tölteni egy ilyen faluban, ami nem elég az olyan súlyos és komplex bajok megoldására, amelyekkel a riportunkban szereplő családnak meg kell küzdenie. A szociológus szerint többnyire akkor kapnak meg minden nekik járó segítséget az ilyen családok, ha egy helyi vagy országos civil szervezet felkarolja őket és kiharcolja nekik az ellátásokat.
Az Egyesület tavaly megjelent Civil jelentés a gyerekesélyekről 2014-2017 című tanulmánykötetében épp Farkas Zsombor összesítette a gyermekes családok szegénységi adatait és lakhatási gondjaik mutatóit. Lapunknak most is megerősítette, hogy az alsó középosztályt segítő lakástámogatásokkal szemben a társadalom legalsó jövedelmi rétegeinek lakáshelyzete romlott az utóbbi években. Az életveszélyes épületeket megszüntető telepfelszámolási próbálkozások csak néhány helyen hoztak változást, de összességében látható eredményt nem ért el Magyarország – állítja a szakember.
A gyermekes családok helyzetét vizsgálva a Ferge Zsuzsa által alapított Gyerekesély Egyesület munkatársa azt hangsúlyozza, az utóbbi öt évben látványosan a felére csökkent a jövedelmi szegénységben élő gyerekek aránya - ma az adott korosztály 11 százaléka tartozik ebbe a körbe –, de a lakosság egészében nem javult a szegénységi ráta, csak stagnál, a cigányság körében pedig 38-40 százalékos. Farkas Zsombor ráadásul úgy látja, a statisztikai mutatóknál sokkal rosszabb helyzetet talál az, aki végigmegy az országon, és a járvány hatására egyes régiókban tovább romlanak a kilátások, csak még nem tudni mennyivel.
– Gulyás Erika
