Jelen van-e még ez az évszám (1956 október-novembere) akár mint az akkor fennálló rendszer összeomlásának, akár mint egy nemzeti szabadságharcba torkolló népi-forradalmi felkelésnek a dátuma a magyar közemlékezetben? S mit tudnak róla a mai fiatalabb nemzedékek akár családi elbeszélésekből, akár irodalmi vagy történelmi olvasmányaik révén? Ezt a kérdést tettem fel magamnak, amikor felkértek arra, hogy mint az események kortársa és krónikása, sőt valamennyire aktív szereplője szólaljak meg egy rövid emlékezés erejéig a Népszavában.
A zsarnoki rendszer megdönthetetlennek látszott. A forradalom mindenkit meglepett, még magukat a forradalmárokat is. Nagy tanulság ez egy mindenható rendszer urainak és elnyomottjainak: egy felkeléshez elegendő egy szikra. Több mint hatvan év távlatából először is arra illik emlékezni (szerintem), hogy e forradalmi felkelésbe, amelyet egy diáktüntetés robbantott ki, a magyar társadalomnak úgyszólván valamennyi rétege bekapcsolódott, méghozzá napok alatt. Még a kommunista párttagok egy része is, arról nem is szólva, hogy a politikai és katonai vezetők egy fontos része (nevezzük itt őket „reformkommunistáknak”) közülük került ki. Ezek közé tartozott Nagy Imre, akinek vezető szerephez jutását a Kossuth téren október 23-án délután összesereglett több százezres tömeg órákon át követelte, mint ahogyan azt is, hogy a „ruszkik” vonuljanak ki Magyarországról. Nagy Imre néhány napig tartó nemzeti-forradalmi kormányában a háború után kormányszerephez jutott politikai pártok és irányzatok csaknem mindegyike helyet kapott. És e „nemzeti kormánnyal” még az akkori szovjet vezetés is tárgyalásokba kezdett (hogy majd november 4-e kora hajnalán rajtaütésszerű katonai invázióval távolítsa el, s helyezze ismét uralma alá az egész országot). Ezzel a fegyveres államcsínnyel kezdődött a Kádár-korszak.
Azt a birodalmat, amellyel a kis Magyarország 1956 őszén konfliktusba került, a II. világháborúban aratott katonai győzelme juttatta abba a helyzetbe, hogy Kelet-Közép-Európa csaknem minden országa ellenőrzése alá kerüljön. A magyar népfelkelés volt e Sztálin által teremtett világbirodalom első nagy politikai krízise. Maga Sztálin ekkor már több mint három éve halott volt, ám utódai, megjavítva ugyan, de folytatni akarták a művét és folytatták is egészen 1991-ig. E több mint harminc év során, amelynek nagyobb részét magyar földön a Kádár-rendszer töltötte ki, a Moszkvából irányított birodalomnak még további válságokkal kellett megküzdenie, de az első csapás Magyarország felől jött. Az 56-os krízis indította el Európában a sokáig megdönthetetlennek hitt kommunista világrendszerről való politikai gondolkodást is.
Mint az újkori Európa több más forradalmát, a magyar 56-ot is egy hosszú szellemi erjedés készítette elő, amelynek írott emlékezete azonban rendkívül hézagos, élő emlékezete pedig még ennél is kevesebb van. Mindamellett a felkelés politikai történetére vonatkozó, nagyobbrészt külföldön született szakmunkák gazdag könyvtárat képeznek. A mai magyar kormányzat nem akar tudni 1956-ról és az ezzel foglalkozó tudományos műhelyeket egy kivétellel hivatalosan is feloszlatta.
Európa története egészen más irányt vett a kommunista világrendszer összeomlása óta. Már az 1989-es magyar rendszerváltozás, valamint a szovjet államrendszer 1991 utáni felbomlása sem tekinthető „ötvenhat” egyenes folytatásának vagy szerves következményének. A dolgok mai állása szerint (amelynek része az 1956-ra vonatkozó közemlékezet elhalványulása, illetve kialvása is) 1956 bizony eltékozolt forradalom volt. Ezzel együtt sajátos kincse is az újkori magyar történelemnek. Ugyanúgy mint 1848/49.
1956 a maga össznépi jellegével és sokrétű kihatásaival egyedülálló volt a szovjet-kommunista világrendszer hosszú történetében. Orosz földön semmi hasonló nem volt, a lengyel és a cseh néptömegek és helyi vezetők szabadulási, illetve reformkísérletei pedig soha nem érték el a magyar 56 világtörténeti méreteit. Egy művelt európai számára Nagy Imre neve ugyanolyan ismerősen hangzik, mint Kossuthé a XIX. században. Ezt a kossuthi, 1848-49-es, majd a „nagyimrés” 1956-os forradalmi és szabadságharcos örökséget tékozolták el a XIX. század végének, XX. század elejének, illetve a 2010-es éveknek a magyar politikusai. A magyarok büszkék lehettek a világban magukra és hazájukra 48-ért, 56-ért, majd 89-ért. A mai rendszer elárulta, eltékozolta a magyarok örökségét – nem jó ma magyarnak lenni Európában és a világban.
