Závada Vándora, aki mintha Goethe éji dalából lépett volna elő, temetőben járva is az életet ünnepli. Vagy legalábbis a fejfák kopottas vagy felújított feliratait böngészve a hűs árnyat adó fák alatt az egykor élőknek állít emléket azáltal, hogy történeteket elevenít fel, vagy költ, legendákat, szóbeszédeket ad tovább a hajdani emberek és közösségük mindennapjaiból.
Wudersch, Buda-Eörs, Budaörs alapításának éppen jövőre lesz 300. éve – 1721-ben Zichy Péter gróf felesége, Bercsényi Zsuzsanna kötött kontraktust az akkor Némethonból betelepülő huszonöt családot képviselő öt családfővel, hogy többéves (tized és kilenced) adókedvezmény fejében várost alapíthatnak a budai hegyek völgyében elterülő sziklás-köves területen, cserébe földművelésre alkalmassá téve azt. Závada, Szüts Miklós felkérésére és vele együttműködve 2006-ban a település Ótemetőjének felújításakor Úton a budaörsi temetőbe, majd a második kiadáskor már Wanderer címmel a képzőművész-fotográfus képei mellé (a képekből akár anekdotikus történeteket kanyarítva), a helytörténeti dokumentumokban is elmélyülve, kisebb írásokban idézte meg a sváb település évszázadait.
Most pedig, másfél évtized után, jócskán kibővítve és átdolgozva az önkormányzati, nehezen hozzáférhető kiadásokat, a védőborító fotóját is beleértve, összesen 124 képpel illusztrálva (melyek elsősorban a budaörsi Jacob Bleyer Heimatmuseum és a Fortepan gyűjteményéből származnak; Szüts Miklós képeiből csak hármat válogatva be), még inkább a szépirodalmi elbeszélés irányába eltolva a helytörténeti monográfia ihletésű kötetet, mutatja be az itt otthonra lelő svábok szorgos munkával töltött, sikerekben és megpróbáltatásokban egyaránt gazdag életét – egészen 1946-os deportálásukig (amikor a tízezres lélekszámú városka lakosaiból 9500-at tettek fel a Németország felé induló vonatokra), és tovább.
Az időutazó Vándor a tanúja, hogy a XVIII. század közepi pestisjárvány mennyire ritkítja meg a népességet, de annak is, hogyan töltődik fel újra a közösség ötven újonnan betelepülő német családdal. Hogy milyen alázatos odaadással és szorgalommal művelik szőlőskertjeiket, később áttérve a borszőlőről a csiri csemegeszőlőre, vagy éppen hogyan válnak legendás őszibarack-termelővé, s hogyan aratják le munkájuk gyümölcsét akár a bécsi vagy berlini piacokon, ahová még repülőn is szállították a portékájukat.
Ahogy a női nem nagy hódolójának a domborodó kebleken kívül az sem kerüli el a figyelmét, milyen ritkaságszámba menő kápolnaépítési buzgalom jellemzi az itt lakókat, ki és mikor nyitott kocsmát a főutcán, miért és hogyan költözött ide a Szeretet Lányainak Társulata, hogyan próbálta meg a környéken visszaszerezni országát IV. Károly király; vagy vezették idáig a HÉV-et; építettek repteret. Ahogy arra is felfigyel, hogy a fényképek tanúsága szerint, a helybéli férfiak mintha mindig szivart tartanának a kezükben… legalábbis, ha fotografálják őket, akkor mindenképp! Ahogy természetesen nem megy el szó nélkül Budaörs két, országos hírnévre is szert tevő hagyományos ünnepe, az utcát virágsziromszőnyeggel borító úrnapi körmenet és a passiójáték mellett sem. A szinte idillikus és az elbeszélő személye (illetve kollektív személyei) által nem kevés szeretetteljes humorral bemutatott, a település életstációit végigbarangoló történet azonban nem hagyja figyelmén kívül a német közösség cigánysághoz és zsidósághoz való viszonyát sem – s ebben igencsak magyarként mutatkoznak meg a magyarok által lesvábozott budaörsiek. A sors fekete iróniája és az elbeszélés logikája itt drámaian helyezi kontrasztba az egy év különbséggel véghezvitt deportálásokat. Aminek második felvonása egyben a település történetében is cezúra: új lakosok, autópálya…
(A) Wanderer is visszatér inkább a holtak közé, s a sírkertben fejezi be (kör)sétáját (az időben), szinte elégikus hangnemben, allegorizálva összegzésként a jövőt meghatározó múlt ismeretének fontosságát, belesimulva a goethei „nyugalomba”. (Magvető, 2020. 128 o.)
