Minden kisbaba kap születéskor egy Empíriát. Az egy olyan kütyü, ami később segít eligazodni a világ dolgaiban. Amolyan GPS-féle: megmondja, mi merre, hány méter…
Nos, a kis Edus nem kapott ilyet. Valahogy kifelejtették. Ennek következtében az agya nem állította talpra a retinájára vetülő képet, hanem továbbra is, és következetesen mindent fordítva látott: a bal volt a jobb, a föl volt a le, a hátra volt az előre. A bölcsőből nézve igen szórakoztató volt a fejükön álló, lábukkal furcsán ollózó alakok látványa, s a hajuk fészkén ülő arcok, akiknek a szájuk alatt van az orruk, alulról fölfelé pislognak, és a homlokukkal beszélnek. Eduka sokat kacagott. Szülei boldogok voltak: lám, milyen kiegyensúlyozott kisgyerek! Az egyensúllyal azért később bajok lettek, mert Eduka az istennek se akart lábra állni. Valahányszor megpróbálta, mindig elszédült, és elesett. Hiába akart megkapaszkodni a biztos támasszal kecsegtető, karóként meredező asztallábakba. Mire hozzájuk ért volna, már a padlón találta magát, és szálka ment a kezébe. Megpróbált a fején járni, mint a többiek, de csak bukfenc lett belőle. Felnőtt korában is előfordult, hogy efféle akrobata mutatványhoz folyamodott, ha zavarba jött.
A hangok lenyűgözték. A legapróbb neszeket is meg tudta különböztetni egymástól. Első hangutánzó kísérletei inkább hasonlítottak énekre, mint beszédre. Szülei nem győztek álmélkodni: ebből a gyerekből még muzsikus lesz! – mondogatták. Az Empíria… hát az továbbra sem került meg, és bár felcseperedvén Edus hatalmas önfegyelemmel rászorította magát, hogy a talpára állt világhoz alkalmazkodjon, ez állandó és folyamatos megpróbáltatások elé állította. Gondot okozott például az, hogy az emberek szemébe nézzen. Különösen a nők várták volna el ezt tőle a későbbiekben. Edus ilyenkor lesütötte a szemét vagy félrenézett. Szédült, és a világ újra fejtetőre állt. Edus a lányok szemét nagyjából úgy bokatájékon kereste. Olyankor is zavarba jött, ha hirtelen kellett volna cselekedni vagy gyors döntést hozni. Percek teltek el, míg magában oda-vissza kódolta a helyzetet, és egyáltalán odáig eljutott, hogy önmagával tisztázza, merre van előre-hátra, föl-le, jobbra-balra.
Sokáig azzal sem volt igazán tisztában, fiú-e vagy lány. Edus… – ez akár az Edit becézése is lehetne. Szabályos arcát göndörszőke fürtök keretezték, kék szeme ártatlanul révedt a semmibe. Akár egy felhőn könyöklő karácsonyi angyalka. Edus természete is angyalian szelíd volt. Csendes, türelmes, szolgálatkész, igyekvő. Állandóan azt figyelte, mit tesznek mások, és a legjobbnak látta hozzájuk idomulni.
Kamaszkorában kizárólag világmárkákat volt hajlandó viselni. Látszólag hiú volt, egyesek szerint egyenesen piperkőc. De ez nem volt igaz. Edusnak nem volt önbizalma, ezért döntött a legmegbízhatóbb cégek termékei mellett. Különös szokása volt, hogy több tükröt hordott magánál, és sűrűn használta őket, néha egyszerre többet is, különböző szögekbe állítva. Az emberek megmosolyogták ezért, és magukban elkönyvelték ferde hajlamú, bogaras önimádónak. Pedig ez sem volt igaz. Edusnak a tükrök a valóságmeghatározáshoz kellettek. Írni tükörírásban tanult meg, bal kézzel visszafelé. Jegyzeteinek elolvasásához viszont magának is tükörre volt szüksége.
A tükrökhöz való vonzódása arra az időre tehető, amikor egy ifjúkori magányos sétája alkalmával egy tó vizében először pillantotta meg a dolgok kettős természetét – a valóságost és a tükörképét. De melyik az igazi?
Álmában gyakran repült, legtöbbször úszva, a levegőben. Nem túl magasan, talán ha éppcsak a mennyezet alatt, de jócskán az emberek feje fölött, elérhetetlen távolságban.
Úszni a valóságban is szeretett. Amúgy is jó felépítésű testét az edzés adoniszi szépségűvé formálta. A nők megbámulták a strandon. Külön attrakciót képeztek kézenállásai, szaltói, merész fejesugrás-kombinációi. Edus nem feltűnésvágyból produkálta magát, egyszerűen lubickolt abban a közegben, a vízben, ahol a színe és visszája egyaránt érvényesül, a közegben, mely két világot tükröz ugyan, de őt egyértelműen magába fogadja.
Visszatérő vendég volt egy bizonyos strandon. Gyakran látott ott egy magányos, szép lányt, aki ugyanolyan tétovának tűnt, mint ő, és ugyanúgy a semmibe nézett. Például rá sem hederített az ő híres kunsztjaira. Ha senki másnak, de ennek a lánynak az érdeklődését fel akarta kelteni! A szaltók és fejesek nem hozták meg a várt eredményt. A lány egy félreeső helyen feküdt a félárnyékban, szemén napszemüveg, fülén fejhallgató. Megközelíthetetlennek tűnt. Edus többször is elsétált arrafelé, mire meg merte szólítani. A lány arra rezzent föl, hogy valaki a hajában babrál. Levette a fülhallgatót, s ekkor meghallotta Edus lágy baritonját:
– Egy bogár mászik a hajadon. Levehetem?
– Persze! – mondta a lány, és megborzongott. Ennek a fiúnak nagyon kedves a hangja. Tett egy félfordulatot, és végigsimította Edus karját, mintegy véletlenül. A pokrócon van még hely, elférnek rajta ketten is. Nem sokat beszéltek. Mindkettejükből átsugárzott a másikra valami, ami több volt a napsütés melegénél.
– Megvárhatlak a kijáratnál? – kérdezte később Edus elcsukló hangon.
– Igen, remélem, megismersz majd!
Edus meghökkent. Hát persze, hogy megismeri! Ezer közül is! A lány már várta. Edus mosolyogva sietett felé, még integetett is. A lány nem reagált, csak állt tétován. Arcán riadt árvaság, akár egy eltévedt kisgyerekén. Edus alatt megzökkent a föld. Talpán enyhe ütést érzett. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Odaérve megcsókolta a lányt, elvette tőle a sporttáskát, a teleszkópos fehér botot összecsukta, és belékarolt.
– Erre többé nincs szükséged. Mától fogva én vezetlek.
