Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Amikor a szokásosnál is mélyebben merülök bele az önsajnálat keserédes mocsarába, sokszor vádolom magamat miatta, hogy miért lettem firkászéletű, léha, literátus ember. Lehettem volna nem firkászéletű, nem léha és nem literátus, hanem igazi történész, egy komoly ember – elvégre a doktori iskolában nem kisebb szaktekintély, mint Romsics Ignác professzor volt a témavezetőm, aki nekem az első számú Tanár Úr volt, és az is marad.
Történelem szakos főiskolai, majd egyetemi hallgatóként az elmúlt harminc évben sok munkáját elolvastam, hallottam őt előadni különböző rendezvényeken, konferenciákon, láttam szerepelni televízióban, egyszóval mire személyes kapcsolatba kerültem vele, nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok. De amikor személyesen is megismertem, és az óráira kezdtem járni, akkor: betojtam. Habár egyéni tanrendben tanultam, a Tanár Úr (utólag azt mondom: szerencsére) ragaszkodott hozzá, hogy egyes órákra bejárjak hozzá és Rainer M. Jánoshoz. Ami az iskolai tanulmányaimat illeti, ez volt életem legszebb, azaz tudásban leggazdagabb, tanulásban pedig legkeményebb korszaka. Romsics Ignác és Rainer M. János hétről hétre elképesztő tempót diktált, a szemináriumokra készülve ennyi szakirodalmat nemhogy angolul, de magyarul sem olvastam, mint akkoriban.
A mosolygós és kedves Rainer tanár úrnál egy félévben egyszer belefért, ha az ember a töméntelen mennyiségű irodalomból egyet nem olvasott el, a tanár úr ugyanis a rá jellemző múlhatatlan derűvel annyit mondott: legközelebb kikérdezem (kikérdezte). Arra persze nem lehetett számítani, hogy a dolog nem derül ki, elvégre a hatékony munka érdekében csak kevesen, hárman-négyen voltunk egy-egy órán, azaz mindenkinek mindig minden feladott témához hozzá kellett szólnia. Romsics tanár úrnál azonban a felkészületlenség nem, pontosabban SOHA nem fordulhatott elő. Ő az órákon nem volt mosolygós, nem volt kedves, hanem olyan szigorú, kemény és gyors volt, mint egy vadászbombázó. Ha úgy érezte, hogy valamelyikünk az ő mércéje szerint már mellébeszél, vagy az adott témához túl messziről közelít, akkor a Tanár Úr azonnal leállította az illetőt, keresztkérdésekkel kezdte szőnyegbombázni, majd bevitt egy megsemmisítő csapást, az újonc pedig kiterülve hallgatott.
Az első pár óra után kiderült, hogy egy Romsics-szemináriumra olyan alaposan fel kell készülni, mint egy operatív harci bevetésre: ha nem száztíz százalékosan teljesítesz, akkor otthagyod a fogad. Egyetlen szóval: imádtam. A legszebb és legtanulságosabb ugyanis az volt ebben a kemény kiképzésben, hogy a Tanár Úr a hallgatókkal egyáltalán nem volt bántó, nem volt sértő, senkit nem alázott meg és soha nem élt vissza tekintélye súlyával. Ő „csak” kérdezett: történészként belekérdezett, rákérdezett, kikérdezett, szétkérdezett. S közben olyan gyorsan kiszúrta elszorult torokkal előadott magyarázataim leggyöngébb érveit, ahogyan az oroszlán választja ki egy csordából a betegeket.
A szakma követelményeihez keményen, szigorúan és következetesen ragaszkodó tudós, akitől nem csak történelmi látásmódot, viszonyulást, témakezelést, forrásfeldolgozást tanultam. Rájöttem arra is: sokkal jobb újságíró lett volna belőlem, ha korábban magamévá tehettem volna azt a félelmetes tudományos apparátussal felvértezett kritikai attitűdöt, amit a Tanár Úr a munkájában képvisel. Elvégre újságíróként is a belekérdezés, a rákérdezés, a kikérdezés, a szétkérdezés az alapvető feladat. Azt hiszem, a médiában sokunkra ráférne egy élethossziglan tartó Romsics-szeminárium – megspékelve olyan baráti borozásokkal, amilyenekben nekünk részünk lehetett vele.
Számomra egy életre meghatározó személyiség: ha húsz évvel hamarabb találkozom ezzel az emberrel, az életem más irányt vett volna. Soha nem tanultam annyit és olyan alapossággal, mint az ő doktoranduszaként, ennek ellenére a doktori fokozatot még nem szereztem meg. Ez az én hibám, habár (ha már a témánál vagyunk) rátolhatnám a felelősséget a történelemre is, amely kirúgta lábam (lábunk) alól a talajt. A biztos egzisztenciám politikai okok miatt odalett, az erőmet arra kellett fordítanom, hogy a padlóról felálljak, s ebbe akkor nem fért bele egy olyan disszertáció megírása, amit merészeltem volna a Tanár Úr elé bocsátani. De a kudarcaim és hibáim miatt engem terhelő felelősséget (akármennyire is a témánál vagyunk) nem akarom a „történelmi körülményekre” hárítani – ezzel azt a tanítást tagadnám meg, amit Romsics professzortól kaptam. Történelmietlen önfelmentés a tetteinkért folyton a külső, kényszerítő hatalmakat okolni – ezt végre egy egész ország megtanulhatná tőle.
