A magyar szociáldemokrácia történetének legnagyobb alakja volt Garami Ernő (1876–1935), akit méltatlanul kevéssé ismer a magyarországi nyilvánosság, pedig az első magyar munkásvezér volt, akinek miniszterek keresték a társaságát, Ady Endre pedig neki dedikálta a Rohanunk a forradalomba című versét. Személye nem képezi emlékezetpolitikai csatározások tárgyát, Budapesten nemhogy szobra, de emléktáblája sincs, és a fővárosban utca sincs elnevezve róla (1947 és 1951 között csak pár évre viselte nevét a mai Goldmann György tér a Petőfi híd budai hídfőjénél).
Pedig Garami minden diktatúrával szemben állást foglalt, hitt a demokráciában. Ennek köszönhető, hogy a rendszerváltás előtt – Jászi Oszkár Magyar kálvária – magyar föltámadás című művéhez hasonlóan – nem jelenhetett meg Magyarországon az 1918–1919-es forradalmakról szóló Forrongó Magyarország című 1922-es, emigrációs számvetése.
1945 után a szociáldemokrata párt sem gondolt az újrakiadásra; míg az MKP kultúrpolitikusai és ideológusai még a létezéséről sem kívántak hallani, nyilatkozni, Az érdeklődő olvasó az 1956 után megjelent történeti szakmunkák lábjegyzeteiből szerzett tudomást az emlékirat létezéséről” – írta az 1989-es magyar kiadás utószavában Varga Lajos történész, aki Garami Ernő tanulságokban bővelkedő politikai életrajzát is megírta.
Tanoncból pártvezető
Garami Ernő 1876. december 13-án született Budapesten, édesapja kávéházat üzemeltetett a Kálvin téren, de korai halála után a család elszegényedett. A fiatal Garami műszerészi tanulmányokat folytatott, és tanoncként kapcsolódott be a munkásmozgalomba. 1895-ben Berlinbe költözött, ahol a szakmájában tevékenykedett és szociáldemokrata lapok szerzője lett. 1898-ban tért haza, ekkor beválasztották az MSZDP vezetőségébe, és két évtizedre a párt egyik vezetője lett. Nemcsak részt vett az 1903-as pártprogram kidolgozásában, de az lényegében az ő irányításával történt. Németül folyékonyan írt és beszélt, Karl Kautsky és August Bebel leveleztek vele, egyenrangú partnernek ismerve el őt. Nemcsak a Kommunista kiáltványt, de A tőkét is lefordította, bár utóbbi fordítása nem jelent meg a Horthy-rendszerrel kiegyező szociáldemokrata pártvezetőséggel történt összekülönbözése miatt.
Előbb segédszerkesztője, majd 1905. április 1-jétől felelős szerkesztője volt a napilappá váló Népszavának. A szociáldemokrata napilap Előre! című programcikke büszkén hirdette:
„Kibontjuk vörös lobogónkat s meghajtjuk Magyarország munkásai előtt. Köszöntjük őket. Köszöntjük őket, mint harcosait annak az eszmének amelynek zászlója, íme, büszkén röpül föl a magasba. (…) A magyarországi szociáldemokrata párt napilapja útra kél.
Azokat az eszméket, amelyeknek harcosait félelmében immár hatalmának minden eszközével üldözi s amely eszméknek egyik legszebb diadaláról tesz tanúságot íme e lap. Igen: diadalt hirdetünk első számunkban! Ez a lap nem üzleti kalmárszellem gyümölcse, nem rejtett célok szolgálatára vásárolt, pénzen vesztegetett eszköz. Ez a lap elkeseredett, áldozatteljes küzdelemben, ádáz harcok tüzében hódított diadalmi jelvény, amelyet az ellenséges bástyák fokára tűztünk ki.”
Garami Kunfi Zsigmonddal közös alapítója és szerkesztője volt a párt elméleti folyóiratának, az 1906-ban indult Szocializmusnak is, de a felhalmozott ismereteket népszerűsítő formában is közölték a Munkás Könyvtár-sorozatban, amelyben Garami Ernő például 1909-ben olvasmányos munkában mutatta be Marx és Engels életét, és többször is előadott a Galilei Körben.
Garami Ernő elméleti munkái közül különös a Hazafiság és nemzetköziség című 1903-ban megjelent röpiratát érdemes kiemelni, amely frappáns választ ad a magyar baloldalt „hazafiatlansággal” vádolóknak. A „vérvörös lobogó” használata, az internacionalizmus és a magyarországi ipari munkásság multietnikus összetétele (az MSZDP választási pénzeket gyűjtő könyvecskéjének borítóján nemcsak a „Választási alap” és a „Wahlfond”, de a „Volobny Základ” cím is szerepelt) miatt a szociáldemokratákat ugyanis előszeretettel nevezték „hazátlan bitangnak” azok a „magyar urak”, akik a „haza” fogalmát a saját szájuk íze szerint értelmezték.
Nekik írta válaszul Garami Ernő: „a szocialisták, akik állítólag megtagadják a hazát, meg tudnak felelni rá, hogy mi a haza. A haza: a jog és a kenyér. Ahol elrabolják jogomat, kiveszik kezemből kenyeremet, ott elrabolják tőlem a hazát. Akik elrabolják tőlem, azok az igazi hazaárulók, azok az igazi hazátlan bitangok, s ha küzdök ellenük jogomért és kenyeremért, akkor hazámért küzdök! Amely országban a jogok: kiváltságok, abban az országban a népnek nincs hazája!” És még egyszer nyomatékosítva: „A népnek ma nincs hazája. Hazátlan bitang a szó legszomorúbb értelmében. Akik hazafiaknak hirdetik magukat, azok rabolták el hazáját – a haza nevében. S akiket eltipornak, mint a haza ellenségeit: a nemzetközi szociáldemokraták – azok küzdenek érte és hazájáért!”
Miközben napilapot és folyóiratot szerkesztett, elméleti munkákat írt és a pártot vezette, arra is maradt energiája, hogy választmányi tagja legyen az Országos Magyar Népfürdő Egyesületnek, és hogy még egy rettenetesen rossz drámát is írjon A megváltás felé címmel. Garami Ernő tehát valóban széles körű munkásmozgalmi tevékenységet folytatott, munkabírásáról és áldozatos szerkesztői munkájáról következőképp emlékezett meg a fia, Garami Ernő Tibor: „Ha történetesen Boda Dezső rendőrfőkapitánynak kedve szottyant és hajnaltájt a lapot megcenzúráztatta, vagy pláne elkoboztatta rendőrpribékjeivel, neki mint főszerkesztőnek kellett gyorsan a lap fehér foltjait a feltörekvő szocializmus tanításaival megtölteni. Mindezt egyedül hajnali egy és négy óra között! És másnap az átvirrasztott éjszaka után délelőtt valamelyik körúti kávéházban 10 és 12 között már újra újra tárgyalt, délután rövid értekezletet tartott az elvtársakkal (a) legújabb események kiértékeléséről a szerk.(esztőség)-ben.”
Megfigyelve
A rendőri zaklatásokból bőven jutott Garaminak és pártjának. Ahogy a Forrongó Magyarország című memoárjában írta: „a be nem vett felekezetek mintájára a szociáldemokrata párt (…) a be nem vett politikai pártok közé tartozott és e pártnak a kormánnyal csak a rendőrségen vagy az ügyészségen keresztül volt érintkezése”. A rendőrség figyelte a szociáldemokratákat, vagy ahogy gúnyosan nevezték őket, a „cucilistákat”, a budapesti rendőrfőkapitány 1902 és 1913 között minden évben kötetnyi jelentésben tájékoztatta a magyar miniszterelnököt vagy a belügyminisztert "A magyarországi szocziálisztikus munkásmozgalmak" tevékenységéről.
Az 1905-ös év azonban változást hozott: az oroszországi forradalom hatására minden addiginál jobban aktivizálta magát az MSZDP a választójogi küzdelemben, a magyarországi belpolitikai válság pedig lehetőséget adott, hogy a szövetségeseket kereső, politizáló urak végre „magukhoz emeljék” a munkások pártját. A választásokon győztes „nemzeti ellenzék” helyett a magyar választás eredményét el nem fogadó Ferenc József által kinevezett „szakértői kormány”, a darabontkormány belügyminisztere, Kristóffy József ugyanis úgy akarta megteremteni a Fejérváry-kormány támogatottságát, hogy kilátásba helyezte a választójog reformját. A bizalmas Kristóffy–Garami-paktum – amely a választójog bővítését és a szociáldemokratákat sújtó korlátozások eltörlését ígérte – az MSZDP történetének első igazán nagy tömegtüntetéséhez, az 1905. szeptember 15-i „vérvörös péntekhez” vezetett. Az erődemonstráció nem maradt hatástalan, a szocialistákra innentől kezdve már nem lehetett csak „büntetőjogi” problémaként tekinteni, mert a munkáspárttal történő szövetségkötés politikai dilemma lett a polgári pártok számára is.
Az MSZDP pedig az első világháború kitörésekor került útelágazás elé. Az 1914. júliusi antimilitarista békeszólamok után végül a magyar szociáldemokraták is úgy döntöttek, hogy a német szociáldemokratákhoz hasonlóan kiállnak a háborús politika mellett – tegyük hozzá, hogy Tisza István súlyos következményeket helyezett kilátásba, amennyiben ezt nem teszik –, pálfordulásukat a „cári önkény” elleni harcként keretezték a Népszava hasábjain. 1917-től azonban az MSZDP újra visszatért az 1914 előtti antimilitarista politikájához, 1918 januárjában pedig sor került a magyar történelem első tömegsztrájkjára is. Az MSZDP súlynövekedésének volt köszönhető, hogy a háború végére a párt vezetői parlamenti képviselet nélkül is már rendre megfordultak a miniszterelnökök dolgozószobájában – a Tisza Istvánt váltó új miniszterelnök, Eszterházy Móric 1917 nyarán már maga kereste fel a Népszava Conti (ma Tolnai Lajos) utcai szerkesztőségét, hogy a terveiről tájékoztassa a szociáldemokratákat –, és Garamiék még az uralkodóval, IV. Károllyal is tárgyalhattak.
Az első világháborús összeomlás nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchiát söpörte el, de a régi magyar politikai elitet is: a lakosság a háború befejezését követelő ellenzéki erőket tömörítő Magyar Nemzeti Tanács mellé állt, és az 1918. október 30-31-i „őszirózsás forradalommal” hatalomra kerülő koalíciós kabinetben, a Károlyi-kormányban szerepet vállaltak a szociáldemokraták is.
Jászi azonban bírálta a pártvezetés „opportunizmusát” és visszafogottságát: „Ennek a pártvezetőségnek nagy többsége talán sosem csinált volna forradalmat, ha a katonaság, a diákság és a munkásság egy részének váratlan föllépése egyszerre élére nem állította volna a helyzetet.”
Garami Ernő valóban nem volt forradalmáralkat, ráadásul Leninnel ellentétben, aki mindig a gyakorlatához igazította az elméletet, Garami nehezen tudott túllépni a teoretikus ellenvetéseken és aggályokon. Az alapvető dilemmát már a kezdetektől az a kérdés jelentette számára, hogy a szociáldemokraták szerepet vállalhatnak-e egy polgári kormányban? Hogy bármennyire is előrelépést hozott a polgári demokratikus forradalom az 1918 előtti politikai-gazdasági berendezkedéshez képest, de építhetnek-e egy polgári, kapitalista Magyarországot a szociáldemokraták, ha hosszabb távon annak meghaladására törekednek a maximális program szerint? Garami Ernő „nemmel” felelt a kérdésre: azt szerette volna, ha az MSZDP csak kívülről támogatja a Károlyi-kormányt, és csak Károlyi Mihály kifejezett kérésére vállalta el a kereskedelemügyi miniszteri posztot.
Garami mindvégig tagadta, hogy a kor Magyarországán adottak a feltételek a szocializmus megvalósításához, ezért a koalíciós kormányzás nehézségéből és a szélsőbaloldali kommunisták, valamint az ébredező jobboldali, ellenforradalmár csoportok elleni fellépéssel kapcsolatos vitákból adódó, 1918 végi–1919 eleji kormányválság idején is azt szorgalmazta, hogy a szociáldemokraták lépjenek ki a polgári kormányból. Ám Garami indítványát elvetette a Budapesti Munkástanács. Az MSZDP legtekintélyesebb vezetője ekkortól már egyre kevésbé találta a helyét a korábbi társai között, és amikor az MSZDP és a KMP egyesült 1919. március 21-én, Garami telefonon kérte párttagságának törlését, amit azzal indokolt: „Nem lehetek többé olyan pártnak tagja, amelyik nevéből a demokrata szót törli.”
Eldöntötte, hogy elhagyja az országot. Kun Béla szerette volna, ha Garami a Forradalmi Kormányzótanács megbízásából utazik Svájcba, hogy pénzért jelentéseket írjon a nemzetközi helyzetről, Garami Ernő azonban – ahogy annyi minden mást – ezt sem vállalta, és a nettó (avagy a kor kedvelt kifejezésével: pur et simple) emigrálást választotta, hogy aztán majd Jászi Oszkár és Károlyi Mihály is kövessék.
A proletárdiktatúra bukása után rövid időre hazatért Magyarországra, de a fehérterrort látva újra, most már egy évtizedre emigrált. 1921-ben a Jövő című lapját szerkesztette Bécsben – a Károlyi-kormány egy másik korábbi miniszterével, Lovászy Mártonnal közösen –, és 1922-ben ugyanott jelent meg a forradalmak és az ellenforradalom időszakát felidéző memoárja. Haláláig már csak kis időt töltött Magyarországon, 1929 és 1931 között, aztán a pártvezetéssel való összekülönbözése miatt visszatért Bécsbe. Onnan már csak 1934-ben, gyakorlatilag meghalni jött vissza Magyarországra. Méltatlanul elszegényedve hunyt el 1935. május 28-án: „most elment az örök emigrációba, ahonnan nincs többé visszatérés” – írta gyászkeretes vezércikkében a Népszava. Pedig Garami Ernő szellemének mindig helye kell, hogy legyen a magyar közéletben.
