Húsz évvel ezelőtt majd' megfagyott a vendég Kaunasban. Nem sok ember didergett a helyi sporttelepen, amely attól volt különleges, hogy az egyik felén nem építettek lelátót; azon az oldalon csak az erdő sötétlett, semmi más. Átellenben, a nagy erdei stadion kilencezer néző befogadására képes tribünjén alig háromszázan gyűltek egybe, pedig vb-selejtezőt rendeztek a két pionír pilótáról, az 1933-ban New Yorkból Kaunasba induló, de oda soha meg nem érkező Steponas Dariusról és Stasys Girenasról elnevezett stadionban.
A tizedszer válogatott Fehér Miklós megmozdulásai nyomán 2000 októberében minden hetvenöt nézőre jutott egy magyar gól. Összességében minden ötvenre. Bicskei Bertalan szövetségi kapitány Király – Korsós György, Sebők (Bodnár), Mátyus (Dombi) – Fehér Csaba (Juhár), Lisztes, Pető, Illés, Hamar – Fehér Miklós, Horváth Ferenc összetételű csapata 6-1-re győzött; Gytis Padimanskas, a boldogtalan balti kapus úgy kapott fél tucatot, hogy 0-0-nál kivédte Illés Béla tizenegyesét. (A biztató kezdés nem számított: 3-0-nál egy helyi szurkoló a kőkeményre fagyott pályára rohant, és ütlegelni kezdte a háló nem eléggé éber őrét.) Fehér háromszor szomorította el a Süduva eltángált játékosát, és az első gól előtt ő lépte át a labdát a büntetőrontást korrigáló Illésnek.
Mire Lisztes Krisztián belőtte honfitársaink második tizenegyesét, már Amszterdam rémlett fel előttem: 1995-ben mínusz húsz fokban játszott ott Bajnokok Ligája-mérkőzést az Ajax és az FTC (4-0). Annyiból is stimmelt a párhuzam, hogy Lisztes Hollandiában meg Litvániában egyaránt ott volt.
Ám igazából se nem kilencvenötben, se nem kétezerben, hanem kétezer-négyben dermedtem meg. Január 25-ét mutatta a naptár, itthon mínusz tíz fokot mértek, azokban a napokban csak Borsod-Abaúj-Zemplén megyében tizenketten haltak meg kihűlés miatt. S jött a hír Portugáliából: Fehér Miklós a pályán meghalt a Vitoria Guimaraes–Benfica találkozó utolsó pillanataiban. Ezt felfogni sem lehetett, hiszen az elhunyt alig huszonnégy esztendőt töltött köztünk. S bár csak csereként állt be a Benfica együttesébe, abban a lisszaboni keretben még a harmincadik játékos is volt valaki. Azon a szörnyű napon a brazilok közül Luisao és Geovanni, valamint Portugália éke, Nuno Gomes nem is játszott.
„Miki Fehér”, ahogyan a lisszaboni lapok írták, a hatvanadik percben szállt be, a jegyzőkönyv megfelelő rubrikáiban ez szerepelt: José Moreira – Armando Sa, Alger, Ricardo Rocha, Miguel – Joao Pereira (Fehér), Petit (Anders Andersson), Tiago Mendes, Zahovic (Fernando Aguiar), Simao Sabrosa – Sokota. Hazánk fia húzta az időt, mert a negyedórája beküldött Fernando Aguiar a kilencvenedik percben megszerezte a meccs egyetlen gólját. Olegario Benquerenca játékvezető sárga kártyát mutatott fel a magyar csatárnak, aki előbb ironikusan mosolygott, majd hirtelen összeesett, és nem sokkal később szinte valamennyi játékostársa, valamint José Antonio Camacho, a játékosként 81-szeres spanyol válogatott edző is zokogott.
Nem akart eljutni a tudatig az az anatómiailag nyilván megalapozott doktori nyilatkozat, hogy „orvosként azt kell mondani, ilyesmi sajnos nem egyszer előfordul, az akut szívhalállal szemben tehetetlenek vagyunk”. Legföljebb annyi tudatosult: tehetetlenek vagyunk. Majd döbbenten néztük a megindító képeket, hogy honfitársunkat a stadionban ravatalozták fel, s a koporsót a Benfica labdarúgói vitték a gyászemelvényhez. Utóbb az arénában mellszobrot állítottak a tiszteletére.
Végső nyugalomra Győrött helyezték, hiszen ott futballozott, és a folyók városának Soproni útján lakott, mielőtt a Porto, a Salgueiros, a Braga és a Benfica csapatához igazolt. A szertartásra százhúszan érkeztek a Kisalföldre a Benfica külön gépén. A portugál küldöttséggel tartott minden idők leghíresebb lisszaboni labdarúgóinak egyike, Eusebio, aki 1965-ben főszerepet vitt a Benfica–Győri ETO Bajnokcsapatok Európa Kupája-elődöntőben.
Úgy tetszett, a szabadhegyi temetőben még a megrendült „portugál Pelé” arca is fehér volt.
Az a havas január meg menthetetlenül fekete.
