Ha az ember magyar szöveget olvas, legyen az régi vagy újabb keletű, némi megelégedéssel állapítja meg, hogy mindent ért, vagy ha nem érti, kikövetkezteti, s ha ebben sem jár sikerrel, utánanézhet kézikönyvekben, végül – az idősebb korosztályban ez a sorrend – a mindentudó világhálón. A dolog akkor kezd érdekes lenni, ha a végén még mindig nem tudja, mit jelent az a szó, amelynek pedig sejti értelmét a szövegösszefüggésből. Ilyenkor nyomozásba kezd, s a filosz ritka örömeihez tartozik, hogy úgy véli, érdekes összefüggésekre bukkant.
***
Jablonowski József, aki több mint négy évtizedig volt a Magyar Királyi Rovartani Állomás igazgatója, cikket írt volt tanára, majd főnöke tiszteletére, A nyolcvan esztendős dr. Horváth Géza ünneplése címmel a Borászati Lapok 1926. november 27-i számába. Ebben nemcsak a filoxéra (szőlőgyökértetű) elleni küzdelem egyik vezéralakjaként mutatja be őt, hanem kedves emberi vonásokkal is gazdagítja a képet. Ezek egyike így szól: „Emlékszem, hogy sok, igen sok esztendővel ezelőtt, amikor egyik délután régi lakásán egymás mellett ültünk és ő diktálta a meghatározásra váró japán poloskák-kabócák nevét, én pedig a neveket közbe-közbe papirosra vetettem, miközben félszemmel az akkor 5-6 éves nagyobbik leányának igen sürgős-forgós játékát néztem, aki bizonyára a simontornyai nagyapai nyári emlékek hatása alatt, fiús játékba kapott és szobáról-szobára húzva kocsiját, kocsist játszott. Semmiképpen sem bírtam kisütni, hogy mi is legyen az az újmódi kis kocsi? Itt-ott, ha a kocsi a szőnyeg szélén fel-felborult és felbukott, láttam, hogy valami fényes-ékes dolog lehet: de mi? Egyszerre belép a szobába a kisleány édesanyja s ő is észrevette, hogy a gyermek ugyancsak benne van a nagy kocsis-munkában. Ő is kíváncsi volt! Hát kisül, hogy valami Takova volt. A kisleány azt az apja poloskás-bogaras szekrénye alsó fiókjából, az ő »állatos könyvével« (valami képes természetrajzfélével) együtt húzta ki és kivette a tokjából, majd hosszú zsineg végére kötötte az ordót és »gyí«, megvolt a kocsi és meg a ló is.
Mikor a gyermek édesanyja és magam jóízűt nevettünk, Horváth is észrevette, hogy mi ketten a háta megett paktálunk és figyelmes lett. Amikor pedig látta, hogy mit művelt a kis leány, igen nagy (!), de szerencsésen mosolygós, bajuszsodrós haragra lobbant és az ő szokott módja szerint elkáromkodta (!) magát, hogy »Az ebadta! mit csináltál te, kis lányom?« Majd látva a valódi helyzetet, ő is nevetett velünk azzal, hogy »No lám, soha se tudtam volna, hogy ez erre is – jó!«”
Mi lehet ez az utólagosan kiemelt szó? S vajon mit jelent, és az olvasmányok több tízezer oldalán miért nem bukkant eddig elő? Ha ad is némi fogódzót a szövegkörnyezet: „valami fényes-ékes dolog”, „kivette a tokjából”, „ordó”, vagyis rendjel, igen ám, de akkor miért van előtte, hogy „valami”, ami ez esetben közszót sejtet. Végül a jelenet csattanójában mit takarhat a tréfás kifakadás: „soha se tudtam volna, hogy ez erre is – jó”, s vajon még mire jó?
A Pallas Nagy Lexikona először látszólag félrevezet, mert a Takova ott egy perui település, az akkori világon a három legmagasabban fekvők egyike, de nem valószínű, hogy erről rendjelet neveznek el, amelyet ráadásul – ebben a névalakban – több személy kitüntetéseként említenek…
A szakkönyvek közül A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára nem ismeri, de nem fordul elő A magyar nyelv értelmező szótára megannyi kötetében sem. A Magyar Nyelvőrben hat emberöltő alatt csak 1903-as évfolyamának Nyelvművelés rovatában, a 384. oldalon Tolnai Vilmos A sakk és biliárd magyar műszavai című cikkecskéjében szerepel egyetlen alkalommal. Az akadémikus az előző évben indult „Magyar Sakkszemle (biliárd- és kártyaújság), melyet Maróczy Géza és Szemere Imre szerkeszt” első számában tallózott, ott fedezte fel a játékosok egymás közti beszélgetésében. Ehhez hozzáfűzte: „Igen érdekes volna továbbá a különféle játékokban előkerülő többi kifejezést és szólást is egybegyűjteni lapjukban, mert gyakran egy-egy alkalmilag, önkéntelen termett szó, ötlet, igen szemléletes és kifejező műszónak válhatik be, ha megragadjuk és följegyezzük. Ilyesféle kifejezések voltak például egykor: kotló: a sitzer, kotlom neked: sitzeres állást hagyok; zöldbe megy a golyó: ha a lökés után szétfutnak, úgy hogy sok zöld posztó marad köztük; disznó: tudtommal ma is a számítás nélkül, vaktában megjött lökés, fokozásául Kőbányát emlegettünk s az illetőt Takova-renddel kínáltuk…”
Abból, hogy nem magyarázza meg, nyilvánvaló: akkoriban mindenki értette, de még mindig nem világos, mit jelent, csak annyi bizonyos: valami tréfás háttere lehet. Szerencsére, mármint a mi szerencsénkre, de kevésbé I. Sándor szerb királyéra, aki 1903 júniusában változtatás céljából rövid időre felfüggesztette országa alkotmányát, mire összeesküvők rohanták meg palotáját, s őt és a közvetlen környezetébe tartozókat 11-én meggyilkolták. Az akkori magyar sajtó hamarosan kapcsolatba hozta ezt a rendjellel. „Budapesten van egy csomó ember, akiket a belgrádi királygyilkosság alaposan megijesztett. Ezek az urak eddig társaságban, színházban, bálon büszkén viselték a kis rendjel-szalagot, a melyhez mint a szerb Takova-rend tulajdonosainak joguk volt. A »Takovát« az Obrenovicsok úgy szórták szét a világban, mint a pelyvát. A szerb királyi kincstár lyukait vele tömték meg. A fővárosban is jócskán van »elterjedve«” – írta a Pesti Napló 1903. június 17-én. Három nap múlva a lap bécsi tudósítója értesüléseként közölte az új uralkodó – valójában csak tervezett – rendeletét: „Péter király nem fogja többé adományozni a Takova-rendet és a Milos-rendjelet, úgyszintén külön dekrétummal meg fogja szüntetni a Draga királyné által alapított női rendjelet; az eddigelé kitüntetettek azonban továbbra is viselhetik e rendeket. Péter király meg fogja alapítani a Topola-rendet.”
Ez a kapkodás azonban nem tarthatott sokáig, mert a Világ majd nyolc év múlva, 1911. február 22-i számában tudatta: „Haldoklik a Takova. Fényes ordók között igazi balkáni rendjel volt a Takova. Ha Belgrádban aggasztóak kezdtek lenni a pénzügyi állapotok, Takova-esővel fizettek s ez az ordó végigfolyt egész Európán. Gyémánt keresztek, aranycsillagok, becsületrendek, sasok, napok és a világ összes ordó-exotikumjai között a legmegvetettebb volt, kitüntetés, amelyet megkaphatott magának, aki kissé utána kapkodott a szerb levegőben, úgy látszik, ez a nagy elterjedtség, a rendjeleknek betegsége, a túl nagy népszerűség, elkoptatta kissé a Takova-rendet, mert íme, egy belgrádi távirat már temeti is büszke frakkok legolcsóbb díszét, a szerb Takovát. A kormány törvényjavaslatot terjesztett az államtanács elé, amely szerint a Takova-rendet megszünteti és helyette új korona-rendjelet alapítanak. A Takova-rend mai birtokosai azonban megtartják e rendjel viselésének jogát. És a hírnek ez az utolsó akkordja vigasztaló: így még értéket nyer, ha nem szaporítják tovább a Takovát s viselhetik a derék kitüntetést azok, akik ma bírják, mert mellükről ki nem vonják a forgalomból.”
Kezd világosodni a kép a Takováról, s előbb-utóbb az is kiderül: igazából nem is ez a neve, hanem Takovo, amely Belgrádtól délre, Kragujeváctól nyugatra található település, 400 körüli lakossal. Az innét a törökök ellen indult második szerb felkelés 50. évfordulóján, 1865. május 22-én alapította Mihály fejedelem a Takovo-rendet, melyet mindjárt meg is kapott a még élő 385 egykori felkelő. (Ezt már a Pallasból tudjuk…) A királyság 1882-es megalakulásakor is megmaradt ez a kitüntetés, de akadt vele kapcsolatban furcsább eset is.
Ezt a Népszava írta meg 1915-ben Lemondani, lemondani! című cikkében:
„Hogy a szerbek nem sajnálták a rendjelüket senkitől, az bizonyos. Két kézzel szórták minden alkalommal és Budapestre is került egy métermázsa. Különösen a szerb Takova-rend IV. és V. osztályú kitüntetéseit osztogatták jókedvvel, bőséggel és ezzel a mi államrendőrségünk kitűnőségeit is annyira fölcifrázták, hogy alig látszanak ki belőle.
A budapesti rendőrség számára szerkesztett 1915 évre szóló évkönyvben a rendőrségünk kitűnőségei még mindig úgy szerepelnek, mint a szerb Takova-rendnek a boldog tulajdonosai. Az ördög tudja, hogy mi az a szerb Takova, hogy milyen rendőri zsenialitást akar kitüntetni a szerb Takova úr [!], de az valószínű, hogy a rendőrségen is tudják, hogy Szerbiával háborúba keveredtünk és hogy azok az urak, akik ellenséges államok kitüntetéseinek boldog tulajdonosai voltak, lemondtak a nagy lelki gyönyörről és visszaküldték a rendjelüket.
Nem a szerb gyűlöletre való uszítás akar lenni ez a pár sor, csak egyszerű kíváncsiskodás, hogy azok az urak, akik nem tudnak megválni érdemeiknek a rendjeles elismerésétől, akik nem tudnak lemondani a rendjeleikről még egy másik világháború árán se, miért nyomatják a nevük után háború ideje alatt, hogy ők ilyen meg olyan takovások! Nem okosabb ilyenkor egy kicsit lemondani a kitüntetésekről” – kérdezte a lap november 9-én.
Ezután már – érthető okokból – ritkán bukkan fel az elkoptatott rendjel, de azért akadt, aki még emlékezett rá. A Nemzeti Sport címoldalán így magyarázta 1936. június 4-én az MLSZ balsikerét: „Takova-diplomácia. A fiatalok nem ismerik ezt a szót: »Takova«, de az öregebbek közül bizonyára még sokan emlékeznek a Takova-rendjelre, mely egyike volt azoknak a tréfás hangzású érdemrendeknek, melyekkel az ellenszolgáltatásokra mindig kész hiú kebleket dekorálták a boldog békeidőkben különböző idegen kis államok.”
S most térjünk vissza kiinduló történetünkhöz. Vajon ezzel a rendjellel játszhatott dr. Horváth Géza kislánya, vagyis a tudós afféle látszatkitüntetést kapott? Biztosan mondhatjuk, hogy nem, mert a Wikipédiáról tudjuk: "A filoxéra-ügy terén kifejtett működéséért 1891-ben a szerb Szent Száva-rend középkeresztjét kapta". Ezt pedig a tudomány, irodalom, művészet tevékeny kiválóságainak adományozták. Ha pedig valaki nem díszhelyen, hanem szekrénye mélyén tartotta, s inkább végzett munkájára volt büszke, akkor nem sokra becsülte, talán csak annyira, mint mások a Takova-rendet…
