Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon! – ez volt Janis Joplin drámai mottója. Drámai azért is, mert minden idők legragyogóbb tehetségű énekesnőinek egyike sohasem akarta csökkenteni az ital és a kábítószer mennyiségét vagy elkerülni a (bi)szexet abban a reményben, hogy a holnap majd boldogabb, egészségesebb lehet. Úgy élt, mint aki mindig kész arra, hogy a másnap sosem jön el.
Mindössze huszonhét évig volt köztünk. Tizenhat nappal azután halt meg, hogy Jimi Hendrix elment. Szintén huszonhét évesen. Joplin úgy távozott, hogy a fénylő csillag széles körben csak négy esztendeig kápráztatott, és ez alatt egyszersmind halhatatlanná vált. Igazából a hatvanhetes Monterey-i fesztiválon tűnt fel, aztán hatvannyolcban olyan nagylemezt adott ki a Big Brother és a Holding Companyval, amely nyolc héten át vezette a Billboard amerikai magazin albumlistáját. Egy másik híres magazin, a Time mindjárt „a fehér rockmozgalom valószínűleg legerősebb énekesnőjének” nevezte a texasi lányt, aki még véletlenül sem kímélte a már-már sokkolóan megragadó, hallatlanul gazdag színárnyalatú, fél évszázad múltán is szinte változatlan vonzású hangját, amelyről a koncertek közönsége sosem sejthette, meddig hallhatja, mert senki nem lehetett biztos abban, hogy a heroinfüggő Joplinnak sikerül-e befejeznie az előadást.
Az életmódja nyomán huszonévesen legalább negyvennek tetsző, a külseje miatt az iskolában agyongúnyolt J. J. csak az énekével igyekezett életkedvet sugározni: „Az emberek azt hiszik, ha egész héten keményen dolgoznak, a víkenden majd jól érzik magukat. De legtöbbjükkel valójában az történik, hogy soha nem jutnak a remélt jutalomhoz. E folytonos csalódás boldogtalansághoz vezet” – mondta. Ezzel együtt a maga módján hálás volt a hallgatóságnak. „Amikor a színpadon állok, több ezer emberrel szeretkezem" – vallotta meg. "Aztán egyedül megyek haza.”
Hetvenben rögzítette második rocktörténeti albumát, a becenevét a címében hordó Pearlt (Gyöngyöt). Ez már kilenc hétig vezette az amerikai nagylemez-listát. Örökkévaló dalok követték egymást az alighanem a drognál is jobban bódító tolmácsolásban a Move Overtől a Me and Bobby McGee-ig, a Cry Babytől az a cappella énekelt Mercedes Benzig. A Cry Baby Garnet Mimms hét évvel korábbi száma volt, előadója novemberben lesz nyolcvanhét, azaz hatvan esztendővel élt többet, mint dalának avatott feldolgozója; a Me and Bobby McGee-t pedig Kris Kristofferson írta, s máig hangoztatja: „Valahányszor eléneklem, mindig Janisre gondolok.” A Move Over és a Mercedes Joplin saját szerzeménye, míg a hátborzongató Buried Alive in the Blues a Mimmshez és Kristoffersonhoz hasonlóan ma is élő Nick Gravenites kompozíciója. Az utóbbi szám zenekari alapját ötven éve, 1970. október 3-án vették fel, és Joplin másnap énekelte volna rá a szólamát. Ám 4-én hiába várták, heroin túladagolásban elhunyt. Az Élve a bluesba temetkezve örökre instrumentális szerzemény maradt.
Az album megjelenését a hippi- és az ellenkultúra ikonikus nőalakja tehát már nem érte meg, halála után kilenc évvel azonban emléket állítottak neki a The Rose című filmmel. Ennek Pearl lett volna a címe, ám a forgatókönyvet újra kellett írni, mert Joplin családja megtagadta az eredeti történethez fűződő jogok megadását. Kitalált sztori került tehát a vászonra, de mindenki tudta, kit formál meg a főszereplő Bette Midler. A filmet 1979. október 10-én, tizenegy esztendővel azután mutatták be, hogy listavezető lett az Államokban a Cheap Thrills című korong. S egy évtized telt el Joplin egyetlen brit fellépése, a Royal Albert Hallban tartott koncertje óta. Az 1969-es londoni előadásról ezt írta a Telegraph: „Felejtsen el mindent, amit eddig olvasott vagy hallott! Valójában itt volt a szeretet, a fájdalom, a vágyakozás, a szabadság és az eksztatikus élmény időnként megnyugtatóan finom hangja, a tűz, amely Janis Joplin meleg szívéből áradt.”
Költő szólt a kritikusból is, és géniusz abból, akiről írt.
