Ebben az évben jelent meg Éber Márk Áron A csepp - A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című könyve (Napvilág Kiadó, 2020). A csepp két célt tűz ki maga elé: az egyik az, hogy a magyar társadalmi viszonyokat a kapitalista világgazdaság kontextusába ágyazva mutassa be, a másik pedig az osztályelemzés újjáélesztése. A szerző nemcsak a saját nevéből adódó szóvicc elől („ismeretelméleti éberség”) nem futamodik meg, de hasonló bátorsággal foglal állást az osztályszempontú értelmiségi szerepvállalás mellett is. Hamar leszögezi, hogy a megismerés célja a világ „közös akaratunk szerinti” formálásának támogatása kell, hogy legyen, és kritizálja az értelmiségi osztályvakságot, azaz az értelmiség hajlamát arra, hogy a társadalom alacsonyabb státuszú csoportjait figyelmen kívül hagyva, saját tapasztalatára és érdekeire alapozza munkáját. Éber munkássága egyébként hitelesíti is ezt a kiállást: azon kevés társadalomkutatók egyike, akik az elefántcsonttornyot elhagyva több fronton veszik ki a részüket a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelemből. A könyv egyik erőssége éppen abból fakad, hogy kisujjeltartós egyrészt-másrészt helyett határozottan egy baloldali intellektuális-mozgalmi gondolkodásmódot képvisel.
A perifériás állam osztályszerkezete
Az elemzés központi motívuma, hogy a magyar államot egy olyan félperifériás államként értelmezi, amely a különböző tőkeérdekek és globális hegemóniaharcok nyomásai között próbálja menedzselni az országon belüli társadalmi viszonyokat. Az ország gazdaságának nyitottságát látványos adatokkal illusztrálja, felhívva a figyelmet arra, hogy Magyarország még a régió legtöbb országával összevetve is extrém mértékben kitett a nemzetközi tőkének. A hazai munkásság helyzetét tehát jelentős részben az határozza meg, hogy az állam hogyan navigál a tőke-munka és a centrum-periféria ellentétek mátrixában.
A szerző például a Nemzeti Együttműködés Rendszerét (NER) úgy értelmezi, mint amelyben a perifériás tőke a centrumtőkével szembeni hátrányát a periféria államhatalmára támaszkodva tudja kompenzálni. Az állam a helyi tőkések egy csoportját erőteljes beavatkozásokkal segíti, többek között a munkaerő fokozott kizsákmányolásának lehetővé tételével. A NER hátországának kiépítése tehát a rendszerváltást követő évtizedek nemzetközi tőkét favorizáló elitstratégiáira adott visszacsapásként értelmezhető.
Ezt a Scheiring Gáboréhoz (Egy demokrácia halála, Napvilág Kiadó, 2019) hasonló következtetést Éber általános keretbe helyezi, azt implikálva, hogy a NER példája globálisan megfigyelhető mintázatokba, szabályszerűségekbe illeszkedik. „A perifériás tőke erejének, versenyképességének, ármeghatározó képességének hiányait csak a perifériás állam pótolhatja azzal, hogy olyan tőkefelhalmozási rezsimet épít ki, amely lehetővé teszi a perifériás tőke számára is a tőkefelhalmozást, miközben pacifikálja a perifériás munkásságot, amennyiben elfogadtatja vele fokozott mértékű kizsákmányolását és alávetettségét a perifériás tőke és állam osztályuralmának” – vallja Éber Márk Áron.
A szerző által kialakított fogalmi keret alkalmas arra, hogy a globális függőségi viszonyok figyelembevételével, ugyanakkor determinizmus nélkül elemezhető legyen a helyi állam, a tőke és a munka viszonya. Pogátsa Zoltán Új Egyenlőségben megjelent értelmezésével szemben én a fenti modellt kellően dinamikusnak látom, amely nem tagadja el a politika felelősségét abban, hogy a szűk, de létező mozgástérben a munka javára tegyenek lépéseket a tőkével szemben.
A könyv második része, amely a globális kapitalizmus történetét és a magyar történelem főbb fordulópontjait vetíti egymásra, többek között azt is bemutatja, hogy a külső hatások és a helyi elit erre adott reakciói együttesen hogyan formálják a belső viszonyokat. Ez a kérdés mélyebb kifejtést is megérdemelt volna, mert a társadalmi viszonyok alakulásának dinamikája akár a könyv központi vezérfonala is lehetett volna. Bár időről időre előkerül a félperifériás állam szerepe és annak a világgazdaság hullámzásaira adott reakciói, úgy tűnik, a szerző mégis ennél tágabb elemzési keretet akart létrehozni.
A csepp alakú társadalomszerkezet
A könyv negyedik (utolsó nagy) fejezetében érünk el a könyv címét adó csepphez, a magyar társadalom osztályszerkezetéhez. Ebben a részben elemzi a szerző a különböző rétegződésmodellek eredményeit és összegzi saját következtetéseit. Ez a rész egyébként a legerősebb fejezet, abból a szempontból biztosan, hogy ez támaszkodik a legstabilabban empíriára és az érvelés is itt a legfókuszáltabb.
A fő állítás szerint Magyarország osztályszerkezete egy olyan cseppre hasonlít, amely a 1970-es évek óta megnyúlt, azaz egyre többen vannak „lent”, viszont van egy nagyon vékony felső réteg, akiknek a jövedelme és a lehetőségei elhúztak a társadalom egészétől. Különböző mérések összesítése alapján a társadalom mintegy kétharmadát teszik ki azok a csoportok, amelyek jövedelmük, lakhatási viszonyaik vagy iskolázottságuk alapján depriváltnak, lecsúszónak mondhatóak, míg nagyjából a felső egyharmadban találjuk azokat, akiket életmódjuk és lehetőségeik szerint legalább „középosztálybelinek” mondanánk. Ami a csepp csúcsát illeti: a legfelső rétegen belül már nagyobbra nőttek a különbségek, mint a társadalom többségén belül.
Különösen érdekes a középosztállyal kapcsolatos érvelés. Éber szerint a középosztály fogalma egy olyan nyugatközpontú illúzión alapszik, amely szerint a kapitalizmus előbb-utóbb mindenhol hasonló társadalomszerkezetet hoz létre – hacsak a helyi vezetők valamit „el nem rontanak”. Magyarországon annak ellenére fontos politikai és közéleti hivatkozási pont a középosztály, hogy valójában sosem létezett olyan szélesebb réteg, amely a köztudatban lévő középosztálybeli ethosznak megfelelő színvonalán élt volna. Sőt az egész világtörténelemben nem volt ilyen sehol máshol, csak Nyugat-Európában, még az USA-ban is alig. Miért fontos ez? Egyrészt azért, mert „a széles középosztály létrehozása” visszatérő politikai célkitűzés. Másrészt azért, mert amikor a középosztály érdekeiről beszélünk, akkor automatikusan egy, a társadalmi rétegződésben középen elhelyezkedő csoportra gondolunk.
A gyakorlatban azonban a középosztály kifejezés gyakran inkább egy olyan réteget jelöl, amely a társadalom felső három tizedében helyezkedik el, tehát inkább elitcsoportnak tekinthető. De szintén középosztálybelinek hívunk a valóságban kifejezetten alacsony jövedelmű csoportokat, például tanárokat vagy más közalkalmazotti státuszban lévő értelmiségieket is. A középosztály fogalma mind a két esetben hamis képet fest a társadalomról, elfedve az alsó és felső osztályok között lévő szakadékot. A szerző így inkább a köztes-közvetítő osztályok fogalmát javasolja a helyi, félperifériás kontextusban. Bár a fogalom jelenlegi formájában még kissé kidolgozatlannak tűnik, mégis fontos lépés lehet az ideologikus középosztály-fogalom leváltásában.
Egyfajta fogalomtár
Nem kimondott célja a könyvnek, mégis hamar feltűnhet az olvasónak, hogy nagy része egyfajta fogalomtárként is használható. Az első rész amellett, hogy elméleti megalapozást ad a kötet egészének, manifesztumnak és általános bevezetésnek is tekinthető a világrendszer-iskola és a marxista osztályelemzés világába. A második rész akár egy alternatív, baloldali történelemtankönyv sűrített verziója is lehetne. Nagyon érdekes az államszocializmus baloldali kritikájának kifejtése, miszerint a megvalósult szocializmus nem felel meg az eredeti marxi elveknek, tehát nem állíthatjuk, hogy azok „már ki lettek próbálva”. Szintén a második részben mutatja be Éber, hogy a második világháború utáni „három dicsőséges évtized”, amelynek jóléti berendezkedését sokan a kapitalizmus normális ügymenetének gondolják, hogyan függött össze a hidegháborúval és a gyarmatosítással.
A csepp legnagyobb értéke, hogy széles körű áttekintést nyújt mind a magyar társadalom osztályviszonyairól, mind az ország világgazdaságban elfoglalt pozíciójáról és ennek következményeiről. Rengeteg fontos állítást megfogalmaz a félperifériás régiók problémáival és az azokat elhomályosító, a tudományos életben vagy a közbeszédben uralkodó mítoszokkal kapcsolatban.
Hasznos tájékozódási pont lehet azoknak, akik szeretnének eligazodni a magyarországi újbaloldal szellemi irányzatában, jobban megismerni egy, az uralkodó közbeszédtől eltérő megközelítést. Éber írásmódja azok számára is befogadhatóvá teszi a könyvet, akik viszonylag frissen ismerkednek ezzel a hagyománnyal, így akár nem társadalomtudósok számára is. Az itt megfogalmazott kritikai észrevételek csak azt jelzik, hogy néhány helyen segítené az elemzést, ha az ideológiai-mozgalmi elkötelezettséghez, amelyből a fenti érdemek is fakadnak, valamivel több kompromisszumkeresés, önmegkérdőjelezés társulna.
Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hiszen a szerző más marxistákhoz hasonlóan erős ellenszélben dolgozik, amely kikényszeríti a határozott állásfoglalást. Mégis azt gondolom, hogy akár a világrendszer-elemzés „receptjeivel”, akár az elméleti dilemmákkal kapcsolatos rugalmasság megtérülhet, és nem feltétlenül megy a következetesség rovására. A gyakorlatban ez jelenthet akár szűkebb témakijelölést, akár szorosabb kapcsolatot az empíriával, akár félig „nyitva hagyott” elméleti kérdéseket. Éber Márk Áron könyve, innovatív elméleti hozzájárulásai remek kiindulási alapot adnak későbbi osztályszempontú, empirikus munkáknak is.
