A hozzáférhető (ivó)vízkészletek megcsappanása – akárcsak a viharok, a villámárvizek és egyéb szélsőséges időjárási események gyakoribbá válására, vagy a gleccserek és a sarki jég visszaszorulására vonatkozó előrejelzés – hamarabb vált valósággá, mint ahogyan azt az első klímaprognózisok megfogalmazásakor, a 90-es évek elején gondolták. Az ivóvízbázisok mennyiségét illetve minőségét immár Magyarországon is fenyegeti a változó éghajlat. Háborús helyzet errefelé még nem alakult ki miatta, de hazánk és Szlovákia között permanens feszültségforrás az elterelt Duna – nyaranta rendszeresen választani kell a hajózócsatorna és a vízmű, illetve a Szigetköz vízellátása között, és a hidrogeológiai illetve műszaki adottságok miatt rendre mi húzzuk a rövidebbet; Szerbia az augusztusi alacsony vízállások idején a paksi hűtővíz odáig érő hőcsóvája miatt lehet okkal mérges; Horvátországgal a Dráva, Szlovéniával a Mura belépcsőzésének tervei miatt akadnak összezördüléseink. Az elmúlt tíz évben perlekedtünk már a határokon túlról érkező víz miatt Romániával, Ukrajnával és Ausztriával is – voltaképpen tehát az összes szomszédunkkal volt vagy van komolynak mondható vízvitánk.
Az országhatáron belül is gondot jelent, hogy az átalakuló éghajlat miatt (is) csökkenő vízmennyiségre, éppen a felmelegedés következtében, egyre több helyen lenne szükség, a vízbázisok eloszlása viszont korántsem egyenletes – vagyis a vizet nem csak ott fogyasztják, ahol „megterem”. Ahogyan Simonffy Zoltán vízépítő mérnök, az MTA egykori Vízgazdálkodási Kutatócsoportjának tagja néhány éve egy konferencián fölvázolta, gyakran kerül összeütközésben a halastavi hasznosítás az egyéb vízigényekkel – emiatt számos kisebb vízfolyáson és a Körösökön is mind többször van vízhiány –, „az Alföldön gyakorlatilag nincs szabad felszín alatti készlet”, a karsztvizeket elviszik a fürdők, az Alföld termálvizeit pedig a mezőgazdaság.
„A települések beépített területén a talajvíz nagyrészt a kommunális szennyvíz-szikkasztások következtében szennyeződött el (…) A műtrágyák, trágyák, valamint a gyom- és rovarölő növényvédő szerek szakszerűtlen felhasználása miatt a talajvíz nitrát, ammónium és peszticid tartalma határérték feletti vagy a határérték közelében van. Ritka kivételektől eltekintve a művelt területek alatti talajvíz gyakorlatilag ivásra nem alkalmas.” A fentieket a Békés megye területfejlesztési koncepciója című anyagból idéztük, de ugyanilyen megállapításokat találni az összes alföldi megye hasonló dokumentumában. Békés azért kitüntetettebb, mert a magas arzén-, nitrit- és nitráttartalom miatt a talajvíz humán szennyezés nélkül is ihatatlan. A megye korábban a romániai Araddal összefogva, az ottani bőséges(ebb) vízkészletekre támaszkodva akarta kezelni a vízhiányt, de a közel egy évtizeden át formálódó kezdeményezés mostanra elhalt. Részben azért, mert egyik érintett kormány sem nézte jó szemmel (Magyarországon nem lehet politikai tőkét kovácsolni abból, hogy ivóvíz-ügyben egy másik állam segítségére szorulunk, ahogyan Romániában sem abból, hogy az ottani vízkincs egy részét Magyarországra viszik), részben pedig a hazai „uralkodó körök” gazdasági ellenérdekeltsége miatt. Lett helyette egy erősen túlárazott ivóvízminőség-javító program EU-támogatással Mészáros Lőrinc közreműködésével, amelynek a rövid konklúziója, hogy a pénz elfogyott, a vízminőség viszont nem javult (két éve épp a Népszava számolt be róla, hogy a térség kudarcos vízügyi beruházásai miatt OLAF-vizsgálat és uniós kötelezettségszegési eljárás is indult, miközben több százezer érintett honfitársunk továbbra is egészségtelen vizet kénytelen inni).
Hogy mennyire stratégiai kérdésről van szó, azt talán az is jelzi, hogy a vízellátás és a klíma összefüggéseit taglaló legfrissebb hazai publikációkat olyan orgánumok közlik, mint a Katonai Műszaki Közlöny vagy a Hadmérnök. Az utóbbi felületen megjelent egyik tanulmány szerint különösen az extrém csapadékhelyzetekben beszivárgó vizek jelentenek veszélyt a hazai vízellátás egyre nagyobb részét adó parti szűrésű vízbázisokra, amelyek jelentős hányada azonban az 1997-ben (!) megszületett kormánydöntés ellenére ma sem rendelkezik megfelelő – kijelölt védőövezetekből és rendszeres monitoringból álló – védelemmel.
