A férfi egy közeli tanyán lakott, és hetente egyszer-kétszer jelent meg a faluszéli kocsmában. Nagyvárosi szociológusok nyilván csicskának nevezték volna, „fehér rabszolgának”, de ez csak részben felelt meg a valóságnak. Senki sem tartotta láncon, olyannyira nem, hogy egyedül élt a düledező tanyai épületben. Némi napszámos munkával és a rokkantnyugdíja egy részével fizetett a tulajdonosoknak. És persze azzal, hogy a tanya nem volt lakatlan, egyelőre nem hordták szét az anyagát idegenek, esténként mécses lángja lobogott az egyik ablakban. Folyóvíz sohasem volt a házban, a villanyt is régen lekapcsolták. De a tanyát esténként körülölelő csend minden kényelmetlenséget megért a férfinak, akinek a füle és az idegrendszere örökre megsérült, amikor lebombázták a hidat.
„Milyen hidat bombáztak le, te agyament?”, röhögött a csapos, amikor először hozta szóba a sérülését, „nem bombáztak itt már vagy hetven éve, noha talán ráférne a városi népekre egy kis riadalom.” „A novi szádi hidat”, felelte csendesen a férfi, de egyelőre nem bocsátkozott részletekbe. Tudta, hogy agyamentnek tartják, afféle tanyasi bolondnak, és csak azért szolgálják ki, mert egyre több vendég pártolt át a bárpulttal is felszerelt új pizzériába. Itt még az ő gyűrött ötszáz forintosainak is értéke volt. Igyekezett minél kevesebb pénzből minél jobban berúgni, és csak akkor kezdett el beszélni, amikor már elviselhetetlenül feszítette a közlésvágy. És a düh. Nehéz volt elfogadnia, hogy ebben a világban, alig száz kilométerre Újvidéktől senki sem hallott arról, hogy lebombáztak egy hidat, éppen szemben az ő lakásával. Vagy ha hallottak is, akkor sem izgatta őket nagyon, és azóta régen elfeledkeztek róla. De azért, ha már nagyon kibukott belőle a beszéd, motyogó hangon mindig belekezdett a Szabadság híd lebombázásának történetébe. Befejezni sohasem tudta, mert beleveszett az előzmények elmesélésébe, és néhány zavaros mondata után már senki sem figyelt rá.
Nagyobb sikere akkor volt, ha néha másképp rúgott be, és a katonaélményeiről kezdett beszélni. Ilyenkor, ahogy a csapos fogalmazta meg, afféle „vidám hülye” volt, akin legalább jót lehetett röhögni. Elmondása szerint tengerésznek hívták be a jugoszláv flottához, és a hadihajójuk az Adrián járőrözött. Ennek a történetnek mindig sikere volt, bár persze egy szavát sem hitték el. A törzsvendégek többsége sohasem járt a tengernél, a csapos volt ugyan Horvátországban, de az már nagyon más ország volt, mint amiről a részeg férfi hadovált. De azért a tengerészekről mindannyiuknak voltak emlékei, leginkább a fiúkor romantikus meséiből. Kalóz, Fülig Jimmy, kísértethajó, árboc, matrózfröccs és a sós víz, amit nem szabad meginni. Ezeket kérték számon a férfin, és amikor másról beszélt, kinevették. Nehéz is lett volna elképzelni, hogy a határ túloldalán, egy poros bácskai faluból a sorozótiszt a jugoszláv hadiflottához küldött egy vajdasági magyar parasztgyereket. A fiatalabbaknak meg már a sorozásról is távoli, barátságtalan idők jutottak eszükbe.
És volt egyszer egy baráti flottatalálkozó. Jugoszlávia semleges ország volt, s a hadihajói időnként találkoztak a NATO Adriára vezényelt egységeivel. Ő is ott feszített hófehér tengerész egyenruhában a fedélzeten Bari partjai előtt, amikor a jugoszláv és az amerikai admirális szemlét tartott a hajójukon. Az amerikai tengernagy Tito bátor tengerészeiként köszöntötte őket, bár a marsall néhány éve már halott volt. Aztán partra is szálltak, díszegyenruhában korzóztak Bari főutcáján. „Dubrovnik sokkal szebb”, mondta lekicsinylően a horvát matróztársa. De mindezt nemcsak elhinni, de elmesélni is lehetetlen volt részegen, lesajnált félbolondként a faluszéli ivóban. Ő is úgy érezte, mintha egy másik világban történt volna, nagyon régen, alig valamivel a fáraók kora után. Pedig alig múlt ötvenéves.
Amikor záróra után visszabotorkált a tanyára, megint a súrolókefék jutottak az eszébe. Mert hófehér díszegyenruha és amerikai flottatalálkozó csak egyszer volt. A haditengerészet lényegét a vizes súrolókefék monoton küzdelme jelentette a matrózok elé öntött végtelen vödör vizekkel. Matróz és súrolókefe: ez lehetett volna a flotta valódi címere.
