Nincs visszaút: kicsit én is szekszárdi lettem. Több hónapnyi vándorlás után, mikor is minden hónapban máshol laktunk, jólesett megint tábort verni. Én olyan vagyok, hogy ahol négy-öt hétnél több időt töltök, ott már el is kezdek gyökeret ereszteni, a botanikában talán invazív fajnak mondanának, annyi különbséggel, hogy én nem akarom felszámolni, kitúrni az őshonos sokszínűséget. Egyszerűen csak belakom azt a talpalatnyi helyet, ami adatott, és mivel Szekszárdon lassan a hatodik hónapomat kezdem, szinte már bennszülöttként nézek körül. Jó, a város pont akkora méretű, hogy a felfedezése, hogy is mondjam, nem egy Amundsent kíván. Azzal szoktam viccelődni a nejemnek, aki születésileg is szekszárdi, hogy ha kicsit elbambulok a volán mögött, már el is hagytam a várost. A legkisebb megyeszékhely, a legtöbben ezt mondják el róla, ha szóba kerül, és ezt valahogy úgy gondolják: a legkisebb óriás. Ami már majdnem törpe, de az óriás génjeit hordozza, tehát oda kell sorolni, hiába tartozna máshova ránézésre. Szekszárd tehát már puszta létében maga az önellentmondás, a feszítő paradoxon, viszont határozottan jól áll neki.
A nejem mesélte, hogy az itteni döntéshozó elit legbefolyásosabb tagjai (vállalkozók, borászok) tudatosan törekednek is arra, hogy ne nőjön nagyobbra a város, ne kezdjen féktelenül fejlődni, mert az könnyen felzabálhatja a fent említett sajátosságát. Multiplexes, bazáros, lépten-nyomon gyorséttermes, nyüzsgő centrumú megyeszékhely több is van az országban, semmi értelme nem lenne besorolódni ezek alá. Ugyanakkor meg azt is tudják, hogy mindehhez mennyi fát kellene kivágni, hány élhető teret felszámolni, többszörösen megerőszakolni azt az intimitást, amit Szekszárd áraszt. Ha valaki nyüzsire vágyik, füstös nagyvárosiasságra, az menjen át Pécsre.
Én magam is gyorsan átszoktam a biciklire (lásd még elbambulás). Utoljára Kolozsváron ültem a nyeregben, de igazából már ott is életveszélyesnek éreztem, az autók és trolibuszok pár centivel húztak el mellettem, mintha ezzel is szerették volna felhívni a figyelmem, hogy mennyire tájidegen vagyok a kipufogógázos világukban. Pesten ugyanez, csak hatványozottan, az újonnan itt-ott felfestett, voltaképpen az útból kihasított „kerékpárutak” gesztusnak talán megteszik, a valódi problémát viszont nem oldják meg. Talán ha majd feleakkora lesz a forgalom, mint most. Aki járt már például Amszterdamban az pontosan tudja, hogy mit jelent kerékpározni egy fővárosban, illetve, mit jelent az, ha egy városnak valóban szerves része a bringázás. Szekszárdon viszont ez fel sem merül, bár a bicikliutakat itt is gyakorta a járdákkal kötik össze, az elválasztó sáv már lekopott, így aztán (mivel a csengőt még nem szereltem fel) szóban próbálom leterelgetni az andalgó, kutyát sétálgató polgárokat a bicikliútról. És mindezt úgy, hogy ne ijesszem őket halálra, illetve valahogy mégis nyomatékot adjak annak, hogy bizony rossz helyen kóricálnak. Szerencsére a magyar nyelv elég gazdag ahhoz, hogy minden árnyalat megjelenjen benne, még ha én néhány árnyalatot meg is spórolok ilyenkor.
A kisváros másik hatalmas előnye az emberi szívélyesség. Dusit is pillanatok alatt befogadták az új óvodában, papírhajtogatós klubjáról pedig már cikket közölt a helyi újság. (A családban ezzel ő lett a rekordtartó: hatévesen még senki sem került újság közelébe.) Van abban valami szívmelengető, hogy ilyen kis esemény is hírértékkel bírhat egy városban: Pesten hasonló történés csak egy sajtfecni a hurrikánban, alulról szagolja az ingerküszöböt. A nagy örömben persze majdhogynem felvásároltuk az összes lapszámot, dicsekedtünk és meghatódtunk, aztán közben a papírhajtogatás is kiment a divatból. Most megint és újra a festés a menő, s leginkább azt kell megfejteni, hogy Van Gogh képén (Varjak a búzamezőn) vajon miért rebbentek fel azok a fekete madarak. (A festő iránti rajongását a Baux-de-Provence kibelezett kőbányájának falaira vetített óriási festmények alapozták meg.) Vajon valamilyen drámai esemény történt, vagy csak dolguk végeztével szálltak el a varjak?
Viszont talán mert mindenki ismer mindenkit, vagy legalábbis azt hiszi, általános a tegeződés. Boltban, benzinkúton, piacon. Néha kimondottan tolakodóan is. „Meg tudtad csinálni?”, lépett is oda a minap a szupermarketben hozzám a segítő, mert épp az önkiszolgálós, leolvasós egységnél csippantgattam le a vacsorához valót. Kicsit erélyesebben kezdtem el beszélni a hiányzó illemleckékről. Pedig elvileg bóknak is vehetném: még tegeznek és nem bácsiznak a fiatalok. Viszont már abban a korban vagyok, hogy zavar, ha ennyire kéretlen bizalmassággal gázolnak be az aurámba. Durcásan reagáltam, pedig hát ebben is a kis közösségek logikája érhető tetten: mit izélsz már, magunk közt vagyunk.
És tényleg otthon érzem magam. Tetszik a dimbes-dombossága (ez is Kolozsvárt hozza elő), hogy hatan ülünk az aprócska mozi egyetlen esti vetítésén, és ez már szép számnak tűnik, szeretek átsuhanni a platánsor fényfoltjain, Babitsra gondolni a park padjain. A költészethez ez persze még nem elég, de már dolgozom rajta.
