Minden kor kultúrájában, mint olyanban, amely éppen, „mint olyan” nem létezik, szóval minden kor kultúrájában találunk egy sor duális oppozíciót. Ellentétpárt, mégpedig aszimmetrikus ellentétpárt, vagyis olyat, hogy amilyen mértékben tért nyer az egyik, olyan mértékben teret veszít a másik, és fordítva. Ilyen ellentétpár a mai időkben a liberális irónia-kultúra, szemben a nemzeti pátosz-kultúrával. A kormányzat kultúrpolitikája láthatólag azon van, hogy a lehető legnagyobb mértékben csökkentse a liberális irónia-kultúra életlehetőségét, és növelje a nemzeti pátosz-kultúrát. Erről szól, ami a SZFE körül zajlik. A nemzeti pátosz-kultúra nem ördögtől való. A XVIII-XIX. században nagyszerű életművek épültek rá. Nagy klasszikusaink rendre ide tartoztak. A pátosz azt jelenti, szenvedés, fájdalom. A fájdalom megszüntetésre törekszik, az öröm pedig állandósításra. Álpátoszról beszélünk, amikor fölcserélik a kettőt, szenvelgéssé alakítják a fájdalmat, és ebben lelik örömüket. Irónia, amikor lehetetlennek látszik a fájdalom megszüntetése és az öröm állandósítása. Amikor elfogytak nem is csak a lehetőségek, hanem a lehetőségek lehetőségébe vetett hitek. „Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, arra naponta emlékeztetem magam. // És nem bocsájtok meg senkinek." (Petri György) Ez az irónia nem más, mint az utolsó fél évszázad lehetséges, igazi pátosza.
A fájdalom és szenvedés megszüntetésére kell törekedni? A régiek még lehetségesnek tartották. De hogyan? Nagy pátoszköltőink olyasmiket mondtak, hogy függetlenség, szabadság, szólásszabadság, sajtószabadság. A szegényeket szerették, nem a gazdagokat, és a „nemzet” mellett használtak egy másik szót is, de ez a szó mára teljesen kiment a divatból, azt is mondták, hogy „nép”. Ezek a pátoszköltők szinte kivétel nélkül szabadelvűek voltak. Bizony, az akkori időkben liberálisok. Igaz, ami igaz, Petőfi egy libernyák volt.
