A 2008-as elnökválasztási kampányban Barack Obama a Szenátus külügyi bizottságának elnökét, Joe Bident vette magához alelnökjelöltnek, akivel simán diadalmaskodott. Obamának külpolitikai tapasztalatlansága miatt volt szüksége a világpolitikában otthonosan mozgó Bidenre, akiből gyakorlatilag külpolitikai alelnök lett.
Páratlanul erős befolyása volt a külkapcsolatokban, mostani kampányában előszeretettel hivatkozik az „Obama/Biden-külpolitikára". Ritkán fordult elő, hogy az elnök nem fogadta el Biden tanácsát, aki – Afganisztán és Irak óta – a külpolitikai elit „realista“, „intervencióellenes“ szárnyához tartozik. Az egyik ilyen eset volt, amikor Biden szkeptikus hangot ütött meg az Osama bin Laden meggyilkolásához vezető kommandós akció miatt. Ugyanakkor a nemzetbiztonsági kabinetben a leghatározottabban ő ellenezte Moammer Kadhafi líbiai rezsimjének amerikai és NATO segédlettel való megdöntését. Obama a legnagyobb külpolitikai hibájának tartja Líbiát.
Biden szerepet játszott az „ázsiai fordulat“ címkéjű regionális geostratégia kidolgozásában, amely Kína feltartóztatására irányult, amerikai vezetésű szövetségi rendszerekre támaszkodva. A fordulat kulcselemének tartott csendes-óceáni szabadkereskedelmi egyezményt (TPP) azonban nem sikerült tető alá hozni, Trump elnök pedig végképp lesöpörte a napirendről.
Az Obama/Biden-kormány nyolc éve alatt Kínával fönnmaradt a béke: Peking katonai célokat szolgáló mesterséges szigetépítéseivel, a szabad tengeri hajózást és légi közlekedést korlátozó intézkedéseivel, valamint unfair kereskedelempolitikai lépéseivel szemben Washington elnéző volt. Miért? Nem akarta kockára tenni Peking kritikusan fontos támogatását két amerikai prioritáshoz: az iráni atommegállapodáshoz és a párizsi klímaegyezményhez, amelyek az Obama/Biden duó legértékesebb külpolitikai trófeái lettek. (Mindaddig, amíg a Trump-kormány mindkét egyezményből kitáncolt.)
Ha Bident elnökké választják november 3-án (amire jó esélye van), hidegháborúra emlékeztető állapotokat fog Trumptól örökölni az amerikai-kínai kapcsolatokban. Trump nemzetbiztonsági stratégiája a „revizionista kihívó” Kínát tekinti az USA legveszélyesebb geopolitikai ellenségének. Washington általános vámháborút intézett Peking ellen, és erőteljesen fokozta a Kínával szembeni csúcstechnológiai korlátozásokat, amelyek már a Szovjetunió elleni COCOM-embargóra emlékeztetnek, ami kulcseleme volt az amerikai feltartóztatási és gyöngítési stratégiának. A katonai feszültségben is szintugrás következett be, kiváltképpen a geostratégiailag fontos Dél-kínai-tengeren, ahol a két hadsereg egymáson tesz túl a masszív hadgyakorlatokban. Peking tiltakozása ellenére a Trump-kormány hatalmas fegyverszállítási programot hagyott jóvá Tajvan javára, s diplomáciailag Pekinget irritáló gesztusokat tesz Tajpej irányában. Az eddig hangoztatott „békés egyesítést” sutba dobva Peking kilátásba helyezte a katonai hatalomátvételt a szigeten arra az esetre, ha – amerikai jóváhagyással – Tajvan független államnak akarná nyilvánítani magát. A koronavírus-járvány, az ujgur muszlimok átnevelő táborokba való internálása és a Hongkongra kiterjesztett kínai nemzetbiztonsági törvény miatti amerikai szankciók csúcsfeszültségre csavarták fel a két ország egyébként is rossz viszonyát.
Írásaiban és kampánybeszédeiben Bidennél refrénként köszön vissza a Trump előtti „normalitáshoz”, vagyis az obamai/bideni status quohoz való visszatérés ígérete. Várható-e, hogy a viharos trumpi időszak után az esetleges új amerikai elnök visszavezeti majd a világpolitika legfontosabb kétoldalú kapcsolatát a korábbi status quohoz? Amerikából követve az eseményeket véleményem szerint ez nagy valószínűséggel kizárható forgatókönyv. Sőt könnyen elképzelhető, hogy Biden alatt tovább súlyosbodna a Washington és Peking közötti viszony.
Miért? Egyrészt, mert Biden értékalapú (azaz demokrácia- és emberijog-hangsúlyos) külpolitikáját – részben a Demokrata Párt megerősödött progresszív szárnyának nyomására – ki fogja terjeszteni Kínára, amelyet „csúcstechnológiájú autoritarianizmusnak” nevez. Ez új konfrontációs forrás lenne, mivel Trumpot hidegen hagyta a demokrácia és a jogállamiság a kínai kapcsolatokban, de máshol is.
A másik feszültségfokozó tényező az lehet, hogy Trump Kína-ellenes szólóakciói helyett Biden – ahogy többször jelezte – Amerika fő szövetségeseinek egységbe rendezésével kíván föllépni Kína kifogásolt magatartásai ellen. Biden látja, hogy Kína növekvő gazdasági hatalmát – a legnagyobb gazdaság (vásárlóerő paritáson mérve), kereskedő és hitelező – a fennálló, amerikai ihletésű nemzetközi rend játékszabályainak és intézményi struktúrájának átalakítására használja fel. Ennek megakadályozása, s ezzel a liberális globális rend megőrzése csak Amerika szövetségeseinek Peking elleni egységfrontba kovácsolásával lehetséges. A bideni külpolitikai stáb olykor „demokrácia-ligát” emleget, amely az USA mellett az EU-ból, Kanadából, Japánból, Dél-Koreából, Ausztráliából és Új-Zélandból tevődne össze, és főként Kína (és Oroszország) ellen irányulna. A transzatlanti kapcsolatok Trump alatti hanyatlása után Európa geostratégiailag felértékelődne ebben a szövetségi koncepcióban.
Peking valószínűleg ezt ellenséges szövetkezésként fogja kezelni (némileg hasonlóan a szovjet/orosz „bekerítési” fóbiához). Az erősebb ideológiai hangsúly mellett a szövetségesekre való támaszkodás lenne a legnagyobb változás Biden Kína-stratégiájában Trumphoz képest. Biden kampányretorikájában egyre sűrűbben ütik fel a fejüket olyan jelszavak – demokrácia, szabad világ, szövetségi rendszer, anti-autokrácia, multilaterális diplomácia, Amerika vezető szerepe –, amelyek hiányoztak Trump „America First” nacionalista szótárából.
Figyelembe kell venni továbbá azt a tényt, hogy Trump konfrontációs Kína-politikája népszerű az amerikaiak többsége szemében, akiknek kétharmada ellenséges érzelmeket táplál a kínai vezetés iránt. A kínai importcikkekre kivetett vaskos vámok ellen nem volt „fogyasztói zendülés.” A kínai exportpiacaik elvesztése miatt szenvedő farmerek sem lázadtak föl Trump kínai vámterrorja ellen. Nem meglepő, hogy a választási kampányban versenyfutás van Trump és Biden között, hogy ki a keményebb Pekinggel szemben. A Foreign Affairs tavaszi számában megjelent programadó írásában mondja Biden szinte trumpi stílusban: „Az Egyesült Államoknak keménynek kell lennie Kínával szemben. Ha engedjük, Kína továbbra is ellopja az USA és vállalataink technológiáját és szellemi tulajdonát. S folytatni fogja az állami cégek támogatását, hogy azok tisztességtelen előnyhöz jussanak, és dominálhassák a jövő technológiáit és élenjáró iparágazatait.”
Biden már jelezte, hogy elnökként csökkenteni fogja Amerika Kínától való kereskedelmi függőségét, különösen azokon a területeken (félvezetők, orvosi műszerek, gyógyszerek stb.), ahol a nagyarányú kínai piaci jelenlét nemzetbiztonsági és közegészségbiztonsági kockázatokat vet fel. Nem egyértelmű azonban, hogy Biden milyen hatékonysággal tudná rávenni a magáncégeket nemzetközi szállítási láncaik Kínát elkerülő átszervezésére. Washington csupán részleges sikerben reménykedhet, például a hazai gyártást előnyben részesítő adózással. Biden a jelenleginél differenciáltabb, kiszámíthatóbb protekcionista vonalat követne. S mit csinálna a kínai árukra ráhúzott, magas trumpi vámfallal? Valószínűleg induló tárgyalási tőkének használná: gyors vámlebontás hiteles kínai reformokért cserében.
A felvázolt keményvonalas bideni Kína-politika nagy bizonytalansága, hogy meg lehet-e így nyerni Pekinget az olyan globális kihívások együttes menedzseléséhez, mint például a klímaváltozás, a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása és a nemzetközi egészségbiztonság, amelyet az Obama-kormány annak idején sikerként könyvelt el, és Biden most is kiemelt célnak tekint. A demokrata elnökjelölt tudja, hogyan lehet Hszi Csin-ping elnökkel alkudozni. A világvezetők közül vele találkozott legtöbbször.