Mi tesz minket emberré? A képesség, hogy érzünk örömöt és fájdalmat, szomorúságot és békét? A fejlődésre való szüntelen törekvés? A szabályokhoz, klisékhez, elvont fogalmakhoz való, gyakran észszerűtlen ragaszkodás? A normaszegés? A kreativitás? Az építkezés? A rombolás? Vagy egyszerűen csak a szemünk rezdülése? Univerzális válaszok nincsenek, élmények és pillanatok vannak, amelyek jelzik: különbözőségeink mentén mégis van bennünk, emberekben valami közös anyag. Ha meg kellene mintázni az emberiség portréját, a színskála összes árnyalatára szükségünk lenne hozzá – ezt bizonyítja a Portrait of Humanity 2020 nemzetközi vándorkiállítás is, amely címe szerint is erre tesz kísérletet.
A British Journal of Photography kiadója, az 1854 Media által meghirdetett nyílt fotópályázat lehetőséget nyújtott a fotográfusoknak, hogy megmutassák, mit jelent embernek lenni ebben a zaklatott korban, kiemelve: több dolog köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt. A világ vezető intézményeiben dolgozó fotószerkesztőkből, kurátorokból és fesztiválrendezőkből álló zsűri (köztük Virágvölgyi István, a Capa Központ kurátora) harminc képet és három sorozatot választott ki győztesként a több ezer pályaműből, hogy összeállhasson az első állomásként a Capa Központ 8F Galériájában látható tárlat.
A kiállítótérben történetek sokasága kering a világ számos részéről, találkozhatunk egyéni és közösségi sorsokkal, részünk lehet küzdelmes és örömteli pillanatokban, és eltérő kultúrákat is megismerhetjük. Felfedezhetünk megrendítő és bizalmas életszálakat: közelről szemlélhetjük a hatvan éve házas Irene és Günter szenvedéllyel teli, bensőséges pillanatait Mirja Maria Thiel felvételén, lecsupaszítva láthatjuk a mellrákkal küzdő Kristint Diana Feil erőt sugárzó, nőiességet megörökítő képén, és megismerhetjük Haley McHaffie Ausztráliában élő édesapjához fűződő személyes gondolatait. Az összefogás erejéről ad példát Attilio Fiumarella vagy Eric Demer felvétele: míg előbbin száznál is több úszó sorakozik egy üres úszómedencében, egy birminghami fürdő bezárása ellen tiltakozva, addig utóbbi Greta Thunbergről készült, amint Kanada történelmének legnagyobb demonstráló tömegét szólítja meg. Snezhana von Büdingen sorozata a tizenkilenc éves, Down-szindrómás Sofie mindennapjait kíséri végig, Alain Schroeder fényképei a dél-koreai Csedzsu-sziget légzőfelszerelés nélkül merülő búvárnőinek mozdulatait elevenítik meg, míg Jim Naughten sorozata a herero törzs kultúrájába vezeti be a nézőt.
Időnként valóban olyan érzésünk támadhat, mintha leskelődnénk mások titkai, legbensőbb érzései után, hamar rádöbbenünk azonban, a tetten érhető kiszolgáltatottság nem a képekből árad, mi hordozzuk magunkban. A felvételek, amelyek érkezzenek bár a világ másik feléről, a jeges-tengeri Spitzbergákról, a meredélyekkel szegélyezett etiópiai sziklatemplomból, vagy egy kenyai fegyházból mind saját történeteinket idézik fel előttünk. Az első pillanattól ismerősnek tűnő tekintetek önmagunkét tükrözik vissza, és emlékeztetnek rá, mennyire hasonlók vagyunk.
