Szegedi Csaba Perkupáról jött, kis falu ez Miskolctól északra, ami tán sok mindentől messze van, de szüleinek köszönhetően mégis csodálatos gyermekkora volt. Olyan szeretetben nevelték őt és húgát is, hogy amikor elszakadt tőlük – hogy Miskolcon tanuljon a Lévay József Református Gimnáziumban –, akkor is a helyes úton tudott maradni. A Debreceni Hittudományi Egyetemre készült, lelkész szeretett volna lenni, de másfél pont híján nem sikerült a felvételije. Mindmáig nem érti, hogy ez hogy történt, de most már Isten ujját látja ebben: ennek a következménye lett ugyanis, hogy nemsokára a budapesti Bartók Konzervatórium, közkeletű nevén a „konzi”, tanulója lehetett. „Úgy gondolom, zenei tehetségemet, érzékenységemet édesapai ágon örököltem, nagyszüleimnek szép énekhangjuk volt, otthon sokszor énekelgettem velük népdalokat, nótákat, de soha nem gondoltuk, hogy a zenét foglakozásul kellene választanom, hiszen célként mindig a lelkészi pálya lebegett a szemem előtt” – meséli Szegedi Csaba, akit az MVM ZENERGIA idei koncertje után kérdeztünk.
Amikor tehát 21 évesen elkezdte zenei tanulmányait, elképesztő lemaradást kellett behoznia. Milyen érdekes a sors – mondja ismét -, ahhoz a Madarász Ivánhoz került összhangzattant tanulni, akinek Lót című operája címszerepét épp a napokban énekelte a zeneszerző 70. születésnapjára rendezett ünnepi hangversenyen a Vígadóban. Úgy lett a tanítványa, hogy semmi előzetes tudással nem rendelkezett, de a néhai legendás igazgató, Szabó Tibor és az énekszak vezetője, Fekete Mária láttak benne valamit: kicsit össze-vissza énekel ez a fiú, de nagy hangja van, mondták és bizalmat szavaztak neki. Két éven keresztül Csaba nagyon keményen és alaposan tanult, hiszen a kezdetekkor azt sem tudta, melyik billentyű melyik a zongorán, de azután a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, az Akadémiára már sikerült a felvételije. Pótolnia kellett egyéb hiányosságait is, mert nem voltak gazdagok, színházba már csak a távolságok miatt is ritkán jutottak el, de a gimnáziummal volt az Operában, ahol a Bohéméletet nézték meg. S a sors milyen, 20 év múlva ugyanabban díszletben énekelhette Marcello szerepét. Isten a kezét fogta tehát mindvégig, a jó úton haladt segítségével.
A Zenakadémiáról az énektanárára Sólyom-Nagy Sándorra emlékszik legszívesebben, akitől a szakmai felkészítésen túl, atyai gondoskodást kapott az élet minden területén, hiszen nehéz volt Pesten megszoknia. De többi tanára Medveczky Ádám, Oberfrank Péter, Kovalik Balázs is fontos vezetői voltak, akiktől segítő szándékú bírálatokat, ugyanakkor szeretetet is bőven kapott. Gál Márta tanárnő irányításával végül a zongorát is megszelídítette. „A minap kérdezték tőlem, mi a kedvenc szerepem, és visszagondolva arra a tíz évre, amit a pályán nagy szorgalommal eltöltöttem, kiderült, már hatvanat tanultam meg, aminek túlnyomó része főszerep. Kezdetben a baritonok a lírai körben mozoghatnak, a Papageno, A sevillai borbély a világuk, ahogy érik, változik a hangjuk, közelíthetnek a hősbariton szegmens felé. Itt Don Giovanni egy fontos állomás, de óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy a Bánk Bánnak a hangfajomra szabott változatában a címszerepet énekelhettem az Operaházban” – meséli Szegedi Csaba. De kapott már felkérést Ausztriából Jagóra, hamarosan jön Posa márki, és mögötte van már Anyegin. Jelentős szerep Tonio a Bajazzókból, Alfio a Parasztbecsületből, tehát egyre inkább megtalálják a nagy drámai alakok, legnagyobb örömére.
Jól beindult a külföldi karrier is, de semmiképp sem szeretne elszakadni itthonról, többször utasított már vissza olyan felkérést, ami azt igényelte volna, hogy hosszabb ideig távol legyen. Nem enged a csábításnak, bármilyen jól szalad is a szekér. Megméretteti magát külhonban is, de arányban kell legyenek a kinti szereplések a hazaiakkal. „Fantasztikus, amikor egy idegen helyen öregbítem az Operaház, vagy Magyarország hírnevét, de legjobb, amikor hazajövök és leszállok a repülőről, vagy Hegyeshalomnál átlépem az országhatárt. Fontos számomra, hogy halljanak a családtagjaim, a perkupaiak, a magyar közönség” – tudjuk meg. Amikor a Hazám, hazám áriát énekelte Szegedi Csaba az MVM ZENERGIA című sokszínű komolyzenei koncerten, az átélés, mint láthatjuk, mélyről jött és őszinte volt. Egyébként is büszke, hogy most ő is részt vehetett ezen a missziónak mondható, jótékonysági eseményen, amelyet az MVM idén exkluzív online közvetítés formájában valósított meg.
A sok-sok elismerés közül a legutolsó, amit tavaly kapott, a Melis György-díj. Ennek az a különös története, hogy egy ausztriai fellépés miatt nem tudott személyesen jelen lenni az átadón, így szülei jöttek Pestre és vették át. Szegedi Csaba úgy véli, ily módon nagyon szépen tudta meghálálni mindazt a törődést és szeretetet, amit tőlük kapott, amikor a kezükben tarthatták a talán legmagasabb elismerést, amivel eddig jutalmazták pályafutását. De a sírásig meghatotta az is, amikor tavalyelőtt az Operaház Kamaraénekese lett, vagy amikor 2017-ben a Magyar Bronz Érdemkereszttel tüntették ki. A Junior Prima Díj pedig már 2011-ben az övé lett. De nem a díjak a fontosak, hanem hogy azt, ami megadatott neki, a legmagasabb szinten és a lehető leghosszabb ideig művelje.
Ma már „apaszerepet” is játszik – felesége pedagógus, szép drámai szoprán hanggal – három fiuk közül a legkisebb alig kéthetes, a másik kettő hat és három éves. „Az apaszerep olyan, hogy egy életen át sem lehet megtanulni. Kérdezték is Salzburgban, amikor ott léptem fel három éve, és a családom is ott volt, hogyan bírom, az éjszakázást, vagy ha betegek. De én akkor vagyok nyugodt, ha velem vannak, ha egy fellépés, ha egy hangos siker utáni túlfűtött lelkiállapotban hazaérek, és bemegyek a fiaimhoz. Ez a legnagyobb boldogság, hogy a feleségem és ők várnak rám otthon” – vallja.
A további tervek, illetve küszöbön álló szerepek között ott a Ments meg, Uram! apafigurája, és különös, hogy ő, aki egykor lelkésznek készült, az István, a királyban Koppányként azt kell énekelje: „pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát”. De ez a fantasztikus a szakmájában, hogy annyiféle alak bőrébe kell belebújni, olyan sokféle érzést, jellemet lehet megjeleníteni. A színpad és a szószék közel áll egymáshoz, a lelkész és a művész is őszintén állást foglalnak valami mellett. „Amikor a színpadon vagyok, olyan odaadással végzem a dolgomat, mintha a szószéken állnék, talán így még több emberhez eljut az az üzenet, amit át kell adnom” – összegez Szegedi Csaba.
