Tartsa meg az aprót kedveském! Akkor jövő héten is jövök! – mondta az idős hölgy mosolyogva. A szelíd arcú, szőke hajú lány csöndesen megköszönte, és eltette a négy forintot az oldalán függő kis bőrtarisznyába. Átnyújtotta a lottószelvényt. Régi ismerősként búcsúztak el egymástól.
A lány mindennap ott állt a Felszabadulás téren, a Párizsi udvar egyik térre nyíló üzlete előtt. A kirakatban drága keleti szőnyegek, sárgaréz dísztárgyak várták a tehetősebb vevőket. Éveken át figyeltem a lottóárus lányt, amíg a 7-es vagy piros 7-es buszra vártam, de sosem láttam, hogy az üzletbe be- vagy kilépő, jól öltözött nők és férfiak vásároltak volna tőle lottót, totót.
A lány halvány mosollyal az arcán nézett valahová a semmibe. Néha megigazította a vékony fehér botot a karján, és türelmesen várta a vevőket. Voltak törzsvevői is, mint a kissé idejétmúlt öltözéket viselő idős hölgy, akik rendszeresen a lánytól vásárolták a szelvényeket. Az állandó vevőkör többnyire nem kérte vissza a négy forintból visszajáró hetven fillért. Sok volt az alkalmi vevő is, hiszen a Felszab téri buszmegálló roppant forgalmas csomópont volt. A várakozó vagy a buszról leszálló tömegből mindig akadtak, akik megpillantva a kirakatnál álldogáló lottóárus lányt, odasiettek és vásároltak. Csodálattal néztem, ahogy a lány az ujjaival villámgyorsan megtapintja az aprót és tévedhetetlen biztonsággal számolja ki a visszajárót.
Már nem emlékszem, hogy mikor tűnt el a térről. Nem tudom, észrevette-e egyáltalán valaki a hiányát. Fogalmam sincs mi lett vele. Egy volt a régi Pest különös arcai közül.
Persze nem ő volt az egyetlen olyan figurája a városnak, aki afféle biztos pontnak számított. Szinte minden meghatározó találkozási pontnak meg volt a maga emblematikus alakja.
Különös ember volt az Astoria aluljáró jellegzetes arca. Több mint fél évszázada láttam őt utoljára. A férfi lábát két vaskos feketére festett fatuskó helyettesítette. Egy kis fa alkotmányban hajtotta magát, kezében egy-egy bőrrel bevont fakocka segítségével. Cipőpucolásból tartotta fenn magát. Igaz, szerényebb szolgáltatást nyújtott mint amerikai kollégái. Nem volt szék vagy lábzsámoly és nem centekben, hanem fillérekben, talán forintokban kapta a fizetségét. Az ő standján egy ferde fatáblán kialakított támaszra kellett lépni a cipővel, s a két tuskóján nehézkesen csosszanó ember kis szekrénykéből elővette a rongyot, kefét, pasztát, s szótlanul nekilátott a munkának.
Kevés ilyen komor arcot láttam életemben, de azt hiszem, nem sok oka lehetett a vidámságra. Senki nem tudta, hogyan veszítette el a lábát. Egyesek szerint a Don-kanyarban fagytak el és amputálni kellett, mások úgy vélték, akna tépte le, esetleg vasutas volt és a vonat vágta le.
A Blaha Lujza téren az ősz szakállú Isten bácsit figyelhettem. Nevét onnan kaphatta, hogy szentképekkel teleragasztott bőröndöt cipelt és Jézusról prédikált az aluljáró népének. Megmosolyogták. Talán ezért nem félt tőle a hatalom, ártalmatlan bolondnak tartották, soha nem láttam, hogy rendőrök zaklatták volna. Szívesen szóba elegyedett bárkivel. Sajnálom, hogy még az igazi nevét sem tudom.
Az ismeretlenségből talán csak Füttyös Gyuri emelkedett ki, aki emblematikus figurája volt Budapestnek. Igaz, neki is csak a keresztnevét tudta a többség. Én főleg a ’70-es években találkoztam vele, amikor a New York-palotában a Lapkiadó Vállalat fotórovatánál gyakornokoskodtam, vagy inkább tanulgattam a szakmát. Kilépve az akkor komor, szürke, kopott épület kapuján, olykor hangos füttyentéseket hallottam, s hamarosan feltűnt Gyuri fülig húzott svájcisapkájában, lengedező hosszú kabátjában sietős léptekkel igyekezett valami, csak általa ismert cél felé. Közben a kezében tartott, összetekert Népsporttal nagyokat húzott a postaládákra, autók tetejére, mindenre, ami az utcán állt vagy mozgott. Ez utóbbiak közül a női tomporok vonzották leginkább Gyurit. Akik ismerték, vagy nevetve menekültek előle, vagy elviselték Gyuri csapását és adtak neki egy forintot, vagy egy bélást. A férfi hátsók egyáltalán nem érdekelték, de a forintokra tőlük is igényt tartott. Érdekes módon, miközben a pesti belvárost keresztül kasul bejárta, a külső kerületekbe soha, de Budára is csak ritkán tévedt át. Én egyszer az Ifipark bejáratánál találkoztam vele, amikor tőlem is lejmolt egy bélást.
Sok legenda keringett róla. Egyebek mellett, hogy az ostrom alatt kapott légnyomást egy bombázás alkalmával, illetve, hogy a Gestapón verték meg úgy, hogy megőrült. Ennek tükörképe szerint ávósok tették ugyanezt. Talán a róla szóló alig több mint tízperces dokumentumfilmben visszaemlékezőknek lehet igazuk, hogy ’56-ban a Móricz Zsigmond körtéren egy orosz tank belövését követően valóban légnyomást kapott. Egyébként Gothár Péter Ajándék ez a nap című filmjének a végén tűnik föl néhány pillanatra.
Azután a ’90-es évek elején egyik napról a másikra eltűnt.
Csak a legendák maradtak utána. A többi pesti arc pedig köddé vált.
