Pető Kata, mint Eurüdiké egy fémes abroncsban szorongva meséli, hogy veszti el a testét, miként váli árnyékká. Elfriede Jelinek szózuhataga egy hatalmas női monológ. „Árny leszek. Árnyék. Valami belém hatolt, és kipenderített önmagamból” – hangzik Halasi Zoltán egyszerre költői, de mégis rímelősen játékos, kifejezetten élvezetes fordításában.
Az Árnyék című művet 2012-ben mutatták be Bécsben, sok díjat kapott és főként Németországban azóta is játsszák. Nálunk halasztott márciusi bemutatóként most került a Trafó műsorára.
Már a látvány (tervező: Adrian Ganea) megkapó. Mintha az egész világ ott lenne Eurüdiké mögött és vetített képben is megjelenik a természet szabadsága. Jelinek egy közismert mítosz, Orpheusz és Eurüdiké történetét modernizálja, teszi maivá, úgy hogy a nő nála író, a férfi pedig rocksztár. Attól persze, hogy épp egy író, rögtön rendkívül személyessé válik a sztori. Mintha Jelinek magáról mintázta volna a hősnőt. A helyét és önmagát kereső huszonegyedik századi Eurüdiké jelenik meg előttünk: nőiségével, öntudatával, csábító és hatóerejének minden fortélyával, ugyanakkor esendőségével, félelmeivel és kiszolgáltatottságával. A világot, mint tudjuk, a hatalmi és szerelmi játszmák irányítják, ennek sajátos lenyomata ez a sok szóból és ahogy Halasi Zoltán egy tanulmányában fogalmaz: „az okfejtések analitikus és ritmikailag is pontosan kidekázott láncolatából” álló darab. Jelineknél semmi sem végleges, minden mozgásban van. Csupa megfigyelés, önvizsgálat, ítélet és önítélet. Pető Kata pedig előttünk válik Eurüdikévé, összetéveszthetetlen, kiismerhetetlen nővé, aki megfejthetetlen mások és önmaga számára is. Jelinek óriási erénye, ahogy képes a fokozásra, tényleg olyan, mint egy megállíthatatlan, a csúcsra, a szövegben is elhangzó sikítófrászra törő futam. Megyünk előre és ki tudja, hol és mikor állunk meg, egyáltalán képesek-e vagyunk lelassulni?
Pető Kata bírja erővel, és nem csak erővel, hanem színnel, személyességgel. Olyan, mintha a hátára venne minket és vonszolna magával. Akárcsak Orpheusz őt, amikor lemegy érte az alvilágba. Gergye Krisztián táncolja az énekest, érzékeny, kevésbé macsós alkata felveti, hogy bizony egy kapcsolatban nem csak az egyik fél a domináns, az erőfölény itt hol ide, hol oda billenhet. Porogi Dorka ihletett rendezésében nagy szerep jut a zenének, Jelinek szövegéhez illeszkedve a modern elektronikus (Freakin Disco) és a klasszikus, barokk (Kákonyi Árpád) hangzás elegyének. A zenekar tagjai barokk zenészi öltözetben és kellékekkel jelennek meg, végig élőben muzsikálva, így abszolút részévé válnak a játéknak.
„Magamban összeszedem magamat végül, aki már nincs, összeszedem, árny az árnnyal összeteszem, magamból semmit se hagyok, vagyok.” A darab utolsó szavát Pető Kata a közönség felé kilépve, már hangosítás nélkül mondja. A lét és nemlét határán, csak úgy, a megfeleléstől, a hatalom elvárásaitól, önmaga terheitől teljesen szabadon.
Aztán jönnek a színművészeti egyetemisták és eléneklik a Titkos egyetemről szóló dalukat. Úgy érezzük sokan a nézőtéren, mintha ezt is Jelinek írta volna.
