Kubával most találkoztam össze igazából harmadszor (Alejo Carpentier Barokk zenéje nem számít, mert az Velencében játszódik). Először a kilencvenes évek közepén töltöttem viszonylag sok éjjeli órát a pécsi Uránváros ’70-es éveiből itt ragadt, Kuba nevű presszójában, ám ott daiquiri helyett fröccs volt a sláger, valamint az élőzenének csúfolt szintetizátoros bácsi billentyűfutamai, amit igyekeztünk minél előbb kiűzni a hallójáratainkból – többnyire sikerrel. Ebben sokat segített a „valóban” karibi (de legalábbis izaurai) hangulatot árasztó óriási falfestmény elmélyült szemrevételezése, melyen kávébőrű nádvágók keservei sugalmazták, mekkora jótétemény is a Castro-féle forradalom a világnak…
Másodjára említendő, amikor 2015. szeptember 9-én a dunai állóhajó bendőjében oly közel kerültem régi ájdolomhoz, melyre még korábban semmilyen Slayer-koncerten nem volt példa. Ugyanis Dave Lombardo, az 1965-ben Havannában született dobos nem az ultimatív thrash metal csapattal, hanem saját jazz-progresszív triójának, a Philmnek az élén adott koncertet, mondhatni a frontján, a színpad közepén és elején ütötte a bőröket, s nem lehetetlen, hogy kubai ritmusok is becsempésződtek az előadásába, amit az első sorban állók között élvezhettem.
S akkor harmadjára: Infante trükkjei.
Ha Pécsett a hölgytársaság elbűvölése és a félhomályos-részegült pillanatok, a folyón pedig a zeneiség játszották a főszerepet, akkor a Trükkös tigristrió mindezen Kuba-impressziók summázataként, hatványra emeléseként fogható fel – irodalmi formában. (Nem, egyáltalán nem, nem fogható fel: felfoghatatlan, majdhogynem befogadhatatlan…)
Miközben a Castro fivérek épp Batistával méregetik egymást és szerszámaikat össze, az ’50-es évek végi Havannájának éjszakai élete fűszeres és fülledt erotikát sugározva kínálja fel magát az olvasónak – politika nélkül. Szándékoltan, mert az akkor már Európában élő Infante 1967-ben megjelent regénye egy alternatív Kubát épít havannai szlengben beszélt kubai spanyol nyelven, sziporkázó módon. A világteremtés karneváli, cirkuszi, show-műsorszerű, jóféle rumban áztatott (jéggel és citromkarikával), ahol néger, mulatt és fehér egyaránt ropja a lüktető ritmusokra – miközben olyan nyelv munkál itt, ami sok spanyol nyelvű szerző mellett főként Proust, Joyce, Fitzgerald és Hemingway szóvállain pihen, még ha parodisztikusan, karikírozva, kicsavarva, kibelezve is. No meg főleg a fordító, Kutasy Mercédesz magyartudásán és leleményességén alapulva.
A Roberto Bolaño 2666 című regényét is magyarító műfordító kérdésünkre, hogy mennyire szabadon kezeli a fordítandó művet, így felelt: „Nem az a kérdés, hogy milyen fordító vagy, hanem az, milyen a mű, amit fordítasz. Mert hiába a műfordítói alázat, a pontosságra való törekvés, ha a mű éppen ezeknek áll ellen. (…) Az élete utolsó 40 évét londoni száműzetésben élő kubai szerző – belőle írtam a doktorimat – Joyce-szerűen újraalkotja Kubát. A kubai emberek beszédmódját fonetikusan írja, létrehoz egy új nyelvet, ami hihetetlenül szójátékos, vicces, szinte még a »Jó reggelt!« sem csupán egyszerű köszönés, van vagy másik három jelentése – tudós fordítóként képtelenség lefordítani. (…) Gátlástalannak kell lennem, újra ki kell találnom nemegyszer a szöveget, attitűdfordítást kell végeznem.” („Egyszerre gátlástalan és szemérmes”, Népszava – Nyitott mondat, 2019. május 10.)
S nem vitás, gátlástalan szövegorgia tartja révületben azt, aki a könyv első hatodán (vigyázat, mély víz!) hüledezve túljut, s immár valamelyest képbe kerül az éjszakai utcákon autóval száguldozó, az idővel hadban álló színész, a kongajátékos, az író/újságíró, a fényképész és a főállásban nyelvi zsonglőr történeteit, (szerelmi) kalandjait, hódításait, gegjeit olvasva. Melyek túlhabzó nyelvi áradásaik, egymást érő beszédcunamijaik által azért így is újra meg újra maguk alá temetik a betűtengerben kapálódzót. Mindeközben a regény a (holt) szerző és (az élő) fordító ujja köré csavarintja és rajongóvá teszi az (élőholt) olvasót. (Ford. Kutasy Mercédesz. Jelenkor Kiadó, 2020. 575 o.)
