Akárhányszor megyek, Rózsadomb girbegurba utcáin mindig eltévedek. Igaz, leginkább a légzésemre kell figyelnem, nehogy leszédüljek a bicikliről a meredek emelkedőn. Nincs két egyforma utca, két egyforma ház. Bizonyos helyeken ki kell állnom a nyeregből. A kőkerítést vadrózsával futtatták be, a kert közepén hatalmas fügefa nőtt. Abban sem vagyok biztos, ez társasház-e, vagy az egészet ő lakja. Mind a három emeletet. Más embert nem láttam még itt. Folyik rólam a víz, bűzlik a testem, mire megérkezem. Fokhagymaszag árad a hónaljamból, pedig sosem eszem fokhagymát. Szerencsére megengedi, hogy lezuhanyozzam. A fürdő ablakából a vár tornyait látom. A zuhanyozásért nem lehetek elég hálás neki, másfél órát izzadtan, maszkban végigdolgozni az ellenségeimnek se kívánnék.
Tegnapelőtt, amikor hason fekvésből átfordult, állt a farka, és nem takarta el. Alig bírtam visszafogni magam, hogy hozzá ne érjek. Gyorsan rádobtam a törülközőt. Azt mondta, Barcelonában május végén fekete ruhás férfiak és nők jelentek meg a tengerparton. Fekete pólós, pontosabban. A póló hátuljára fehér nagybetűkkel az volt nyomtatva, INFORMADOR. A homokra nem mentek le, fényképeket készítettek a sétány kőkorlátja mögül. Hogy kinek, nem lehetett tudni. Az önkormányzatnak, valószínűleg, hogy lássák, hány ember jár le a partra, milyen sűrű a tömeg, szükséges-e szigorítani az intézkedéseket. Kövérek voltak, lihegtek a késő tavaszi, hirtelen jött melegben. Én azt hittem, a spanyol tengerparton május végén mindig meleg van. Nem szóltam közbe, mégis kitalálta. Hűvös és hosszú a tavasz, sokáig elhúzódik a szeles, kellemetlen idő, magyarázta. A combja belső részét gyúrtam, már elernyedt a farka, pedig általában ilyenkor szokott megkeményedni mindenkinek.
A dolgozószobában állítom fel az ágyat, olyan, mint a vasalódeszka, két mozdulattal nyitható, az interneten rendelte, egyetlen szavamba került. Itt van a leghűvösebb, a fügefa árnyékot vet az ablakra. Az érett fügék lepotyognak a fűre, a szél cefreszagot hoz a szobába. Három hete jött haza, azóta kétnaponta járok, mert fáj a dereka. Hányingerem van, reggeliznem kellett volna.
Tisztában volt vele, persze, hiszen évek óta a kuncsaftom, de külön is felhívtam a figyelmét, hogy idősek otthonában dolgozom, ami fokozott kockázatot jelent. Nem törődött vele. A maszkhoz viszont ragaszkodott, ő is egész idő alatt viselte. Nekem két hónapja felmondtak, pontosabban fizetés nélküli szabadságra küldtek, mondván, kerülni kell az idősekkel a testi kontaktust. A privát kuncsaftjaim közül egy ideig senki sem hívott, elfogytak a tartalékaim. Az utolsó pillanatban jött haza, már a villanyszámlát sem tudtam volna fizetni. Ezt nem mondtam el neki. A lányomnak sem árultam el, hogy a következő hónapban kikapcsolták volna a kábeltévét és az internetet. Az lett volna a valódi tragédia. Állítólag tegnap éjjel is fél háromig volt fent, kivételesen nem netezett, A kőszívű ember fiait olvasta. Furcsa gyerek. Nem tudom ellenőrizni, mit csinál, én tízkor bezuhanok az ágyba. Az apja persze azt az ötvenezer forintot sem fizeti, amit a válás után ígért. Szemétláda köcsög. Tizennyolc évesen még nem láttam, hogy ilyen, minél hamarabb le akartam lépni otthonról. Három éve nem feküdtem le senkivel. Mostanában magamhoz nyúlni sincs kedvem. Ha ez a pasi hozzám érne a combom között, két percen belül elélveznék. Nagyon gáz, hogy ilyenekről fantáziálok. Főleg, hogy ronda, mint a bűn, de a teste legalább kisportolt. Nekem viszont olyan trottyos a seggem, mint egy vénasszonynak, pedig csak harminchárom éves vagyok.
Azt mondja, hat hétig teljes karanténban éltek. Csak vásárolni mehetett ki, a legközelebbi boltba, a bolt bejáratát rendőrök felügyelték. Véletlenszerűen igazoltattak is. Később fokozatosan feloldották a korlátozásokat. Amikor a strandok megnyíltak, óriási lett a tömeg. Ezért küldhették ki az informátorokat. Áprilisban félév után hazarendelték Magyarországra, de elintézte, hogy június végéig maradhasson. Budapesten is volt egy informátora, mondja. Magas, hajlott hátú, sovány arcú férfi. Bő szárú, rövidujjú ingekben járt, szövetnadrágban. Hóna alatt reklámszatyrot szorongatott, valami világoskék, lepattogzott felirattal. Először azt hitte, hajléktalan, annyiszor látta az utcán. De túlságosan jól ápolt volt, az ingjeit is rendszeresen váltogatta. Szinte minden reggel összefutottak a Moszkván, a kőpadon ült, újságot olvasott. A negyedik vagy ötödik napon már majdnem biccentett neki, mintha régóta ismernék egymást. A férfi azonban nem vette őt észre, legalábbis úgy tett, elnézett mellette. Estefelé a Lövőház utcán dobozos Borsodit kortyolgatott. A kocsma teraszán ült a Jurányiban. Mindig egyedül, ugyanazzal a reklámszatyorral. Akkor lett gyanús, amikor az Astoriánál előtte szállt ki a negyvenkilencesből, és a Ferenciek tere felé sietett. Követte. Az Európa Antikváriumban lett volna dolga, felhívták a könyvek miatt, amiket rendelt, Görgey Guidó és Thassy Jenő, de inkább a férfi után ment. Egy ideig tempósan haladtak, de a Petőfi Sándor utca bejáratánál a férfi megállt, a telefonját kezdte nyomkodni. Nem okostelefonja volt.
Ahogy az apró képernyő fölé hajolt, alakja még jobban összegörnyedt. Elsétált mellette, befordult a Katona József Színház felé, majd a Pilvax utcáján jobbra, lassított, hogy a férfi beérhesse, a Városház utcára kanyarodott, onnan a szűk Vármegyére. Cipői kopogtak a macskakövön, azt gondolta, ha a férfi követi, hallani fogja az ő cipőinek a kopogását is. Itt lett volna az első munkahelye, ezen az utcán, de az interjún leblokkolt, csak másodjára, a következő évben vették fel, amikor a cég már átköltözött máshova. Az Astoria Szállónál hátranézett, de a férfi nem volt ott. Egyszer főiskolás korában eltévedt a környéken, a térképet előre betanulta, az egyik sarkon mégis rossz irányba fordult, és nagy kört téve ugyanoda ért vissza. Egyszerűen nem látta, hogy megint a kiindulási ponton vannak. A barátnője hiába győzködte, percekig tartott, amíg újra képes volt tájékozódni. Az Astoria Szálló a német csapatok főhadiszállása volt negyvennégyben, a Waffen-SS-é, kérdezi, hogy tudom-e.
Jár az agyam, hátha elő tudok kaparni valamit a gimnáziumi tananyagból, a második világháborút éppcsak érintettük, nem is nagyon érdekelt és mással voltam elfoglalva. Bele voltam zúgva abba a görénybe. A lapockája alatt van egy pont, a szakmában íróbütyöknek hívjuk, biztosan sokat ír, ott mindig találok csomót. Azon sokáig dolgozom, hüvelykujjal, könyökkel, amíg valamennyit lazul. Ez a legfárasztóbb mindkettőnknek, közben a mesélést is abbahagyja, akkor kezdi újra, amikor a nyakához érek.
Ezután már úgy tekintett a férfira, mint a saját megfigyelő tisztjére, akinek jelentéseket kell írnia róla, ez a feladata. Hogy kinek, nem tudja. Ha volt olyan nap, amikor nem találkoztak, szinte csalódást érzett. Néha kizárólag azért sétált le a hegyről, hogy összefussanak. Beült a Lövőházban egy italra, figyelte, mikor tűnik fel a férfi. Általában nem kellett sokat várnia, sőt legtöbbször már eleve ott volt. Itták a sört, harapták a pirítóst, lapozták az újságot, néhány méterre egymástól. Különös módon sosem érzett késztetést, hogy megszólítsa.
A napokban jutott eszébe, hogy akár fordított is lehetne a felállás. Hogy a férfi a megfigyelt, és ő a megfigyelő. Hiszen a másik szempontjából ő ugyanúgy naponta feltűnik a szokott útvonalakon, helyszíneken. És a villamosról is ő szállt le később. De hát ő tudja magáról, hogy nem INFORMADOR, nem kapott ilyen utasítást senkitől. És nem is jelenti senkinek. Illetve most mégis, nekem.
A homlokával fejezem be. Lehunyja a szemét, a halántékán lévő gödröket körkörös mozdulatokkal masszírozom. Lassan emelkedik fel, ez szabály, a vérnyomás miatt, iszik, a zuhanyozóba megy, ahol másfél órája még én folyattam magamra a vizet. Ezt még meg kell várnom, ezt az utolsó zuhanyozást, csak ezután enged el.
