Alekszandr Lukasenko nem uralhatja élete végéig országát, s nem viheti véghez a huszonegyedik századi felvilágosodott (?) biztonságot nyújtó és mérsékelten gondoskodó zsarnokság modelljét. Erről mondta pár éve Natálja Ejszmont elnöki sajtótitkár, hogy „a diktatúra a mi brandünk”. Ez a márka azonban nem tart örökké. Recseg-ropog. Meddig és mi jön utána?
Amikor egy hónapja, augusztus 9-én este utcai zavargásokon tiltakoztak az emberek a pimaszul elcsalt elnökválasztás miatt, Lukasenko elrendelte: verjék szét őket. Arra számított, az emberek megrémülnek a brutalitástól, a kínzásoktól, s a gyors ítéletek elveszik a nép kedvét az igazságkeresésétől. Ez nem jött be. A tiltakozó mozgalom megszerveződött központ és vezetők nélkül is. A népmozgalom autonómmá lett, a vezetőség csak követte. Nem fáradt ki az ellenállás. A nép Apusa ekkor a vezetők eltávolításáról döntött. Kiszorítottak többeket az országból már a választás előtt, őket követte Szvetlana Tyihanovszkaja elnökjelölt, Veronika Cepkalo, a koordinációs bizottság tagja, aztán Pavel Latusko leváltott színházigazgató.
Legutóbb, hétfőn, Marija Kolesznyikovát rabolták el, hurcolták két társával az ukrán határra. A férfiakat erőszakkal átlökték Ukrajnába. Kolesznyikovával ezt nem tudták megtenni, mert az asszony széttépte az útlevelét – írta az ukrán belügyminiszter-helyettes. Az asszonyt feltehetően fogva tartják, miközben hihetetlen történeteket terjeszt az ügyről az állami média.
Ezzel együtt a tüntetések nem maradtak abba, az üzemekben sztrájkbizottságok működnek, az állam képtelen kezelni a folyamatokat. Az ellenállás össztársadalmi méreteket öltött, a többség számára a diktatúra már nem elfogadható, nem brand. Ám az elnyomás 26 éve alatt a polgári társadalom nem szerveződhetett meg, korlátozott a nyilvánosság, él a szovjet ember alávetettségi mentalitása. Nincsenek elfogadott pártok, politikusok. A belaruszok, különösen a nők, lecserélték a szovjet skanzen képét, s visszarakták Belaruszt Európa térképére.
Láttam egy videót, amelyen egy férfi letépi az őt ütlegelő rohamrendőr símaszkját. A leleplezett verőember arca kétségbeesett félelmet árult át, pánikszerűen menekült a felvétel elől. Az erőszakszervezetek emberei zsákutcába kerültek. Úgy érezhetik, nincs más választásuk, mint kitartani, mert, ha Apusnak mennie kell, akkor elszámoltatják őket. Tehát a zsarnok a végsőkig kész bevetni a megfélemlített, brutalitásra kiképzett rohamosztagosait. Látszólag tart a hadsereg bevetésétől. Nem sikerült elfogadtatnia a saját táborában sem a nyugati katonai fenyegetés rágalmát. Még kitart mellette formálisan – bár sok a nyilvános kilépés – a népes igazságügyi és államigazgatási apparátus, a cégek ideológiai osztályai, a sok diktátor által pozícióba helyezett apparatcsik.
Oroszország továbbra is kiváró állásponton van. Ugyan Putyin beszélt telefonon Lukasenkóval, s elküldte hozzá miniszterelnökét, de továbbra sem hajlandó segítséget adni Apusnak. Sem hiteleket nem kap Minszk, sem katonai segítséget. (Pedig most jól jönnének a zsarnoknak a nagy dérrel-dúrral leleplezett orosz zsoldosok a Wagner-csapatból, akiket szépen visszapasszoltak a határon egy hónapja.) A jelek szerint a Kremlben felismerték, hogy Lukasenkóval lehetetlen együtt dolgozni, le kell cserélni őt. Korábban tartottak tőle, hogy a diktátor a Nyugat felé fordul. Most ezt az esélyét rútul eljátszotta. Az orosz beszédmód ragaszkodik a formális döntésekhez. Lukasenko győzelmét elismerték, de mindig lehet olyan legitimnek elismerhető megoldás, amelyben az Apus lelép a színről. Katonai akciót a megmentéséért nem indíthatnak a Navalnij-üggyel a háttérben. Ez túl sok lenne.
