Egy röpke negyedóráig tömeggyilkos lettem. Az erdőt jártuk az unokatestvéreimmel, még gyerekként. Nem tudom, hogy kerültünk oda, talán fáért küldtek be minket, hogy szedjünk a tűzgyújtáshoz, mert akkoriban, a nyolcvanas években a kirándulás elengedhetetlen eleme volt a sütögetés (még nem volt minden jobb kirándulóhelyen csárda, gyorsétterem, szuvenírárus). Szóval, gallyakat, vastagabb ágakat kereshettünk, de egy idő után ráuntunk az egészre, csak ide-oda bóklásztunk a fák között, majd egy tisztáson megállapodtunk. Ott fedeztem fel a hangyabolyt. Közben persze ment is a duma, talán épp Sandokanról - a maláj tigrist szedtük szét. (Az unokatestvéreim Kolozsváron főként román tévét néztek, így amikor lejöttek hozzánk Szatmárra, fejest ugrottak a magyar műsorokba, még a reklámokat is mohó érdeklődéssel követték végig.) Egy ideig érdeklődve néztem, ahogy a hangyák sürögnek-forognak a boly körül, majd - ki tudja milyen megfontolásból - felvettem egy követ, és módszeresen kezdtem kilapítani őket. Egyiket a másik után, gépiesen, unatkozva. Nem vettem észre, hogy egy ideje már nem is beszélgetünk. Sandokan sebesen vitorlát bontott, eltűntek a szavak, az unokatestvéreim némán néztek. Végül László, a rangidős szólalt meg: Jó ez neked?
És akkor mintegy varázsütésre megláttam magam, felemelt kővel a kezemben, a gyilkos magabiztos pózában, az erősebbik félreérthetetlen hatalmával, a lábam előtt az áldozataimmal, a kilapított hangyákkal, amelyek már nem is tekergőztek kínjukban. Talán tíz perc sem kellett hozzá, hogy szétverjek valami élőt, létezőt, valamilyen tőlem addig független, szervezett rendet. Pusztán azért, mert ott voltam, ahol. Egyszerűen nem tudom leírni azt a maró szégyent, ami akkor elöntött. Szinte öklendezni kezdtem a maga miatt rám törő vég nélküli undortól.
Nem beszéltünk erről többet, nem említettük sem aznap, sem máskor. Valahogy köztünk maradt, ám miközben ők vélhetően már rég elfelejtették, én mindmáig nem tudok szabadulni attól az érzéstől. És persze azóta is kompenzálok a magam néhol nevetséges módján. A mi lakásunkban nem lehet csak úgy megölni pókot, éjjeli lepkét és főként nem hangyát. (A szúnyogok kivételt képeznek. Rájuk nem terjed ki a humanizmusom.) Most is van egy hatalmas pókháló az állólámpa fölött, néha arra szoktam terelgetni egy-egy szúnyogot, hogy fennakadjon a szálakon. Arra a részre porszívózási moratóriumot hirdettem, éljen csak a pók ahogy kell, pókmódra. A nejem már hagyja, vitáink már csak a hangyák miatt vannak. A nejem ugyanis, mint radikális tisztaságpárti, amint meglát pár hangyát a konyhában vagy a fürdő padlóján, azonnal háborút hirdet, jönnek a vegyszerek, vagy csak a só. Aztán ha másként nem megy, felszippantja őket. Ilyenkor hiába minden érvem, könyörgésem. Pedig már azt az infót is bedobtam neki, hogy a hangyák visszatérnek sérült társaikért, és megpróbálják megmenteni, magukkal vinni. Ám a humanizálás sem mindig segít: a tiszta ház érzete fontosabb, holott köztudomású, hogy még a kihipózott lakásunkban is több ezer élőlénnyel lakunk együtt, mint például a szőnyegatkák. A nejem itt szokott kilépni a beszélgetésből, hogy neki ilyeneket ne is mondjak, mert ennél nincs is szörnyűbb, világéletében attól rettegett, hogy éjjel önkéntelenül is lenyel egy-két ilyen társbérlőt. (A félelem nem alaptalan.)
Így Duskát csábítottam át az én oldalamra. Eleinte ő is sikoltva menekült a pókoktól, miként az anyja, s addig nem is mert közelebb jönni, amíg pohárban vagy szalvétában ki nem menekítettem a minden bizonnyal még rémültebb pókot a kinti szabadabb világba. Ami persze egyszerű kilakoltatás, tettem hozzá, hogy azért tudják, hogy mi történik. Aztán előjöttem a betonbiztos érvvel: Az hogy lehet, hogy Pókember (nálunk a szuperhős kultusza mindmáig töretlen) nem szereti a pókokat? Azóta ő is velem együtt őrzi a lámpa fölötti birodalmat, ahol pár napja két kis jövevény bukkant fel: bébipókok. És már a hangyákra is vigyáz, gondosan átlép fölöttük, ha a járdán sürgő-forgó karaván vág át.
Úgy tűnik, sikerült meggyőznöm, hogy nagyon sok múlik azon, hogy miként bánunk azon lényekkel, amelyek védtelenek velünk szemben. Nem tudják megóvni magukat, mert esélyük sincs arra, hogy bevonjanak a világukba, hogy elmagyarázzák, mi miért történik velük. Nekik a háló lakás, a padlólapon való járkálás pedig az élelem felkutatása a boly érdekében. Sokan vannak így. És nem feltétlenül az a jó, ha a mi akaratunkat erőltetjük rá a kisebbekre. Felszámoljuk őket pusztán azért, mert megtehetjük, mert mi vagyunk a dominánsak, mert lusták vagyunk megérteni őket. Az erőfölény sosem jó tanácsadó, tettem hozzá, és észre se vettem, hogy voltaképpen már politizálok. Arról a világról beszélek, amelybe épp most nő bele ártatlan szemlélőként. Hangyaként. És bizony felkészülhet arra, hogy ha nem úgy viselkedik, ahogy kell, ha nem úgy rendezkedik be a saját világába, ahogy azt neki előírják, máris koppan a fején a kő, és még hálálkodhat, ha csak egy kis púppal megússza a rendreutasítást. A segítségnyújtást, ahogy azt ma nevezik. Aztán csak ültünk némán, én meg próbáltam helyette is lenyelni a felgyűlő keserűséget.
