Már azt is nehezen viselte az ország, amikor tavasszal ráébredt, hogy a kormány elzárja minden valós információtól, szelektíven tájékoztatja a valóságról, amelyet megél. Szakadozott a kormánybuborék, a hatalom médiapolitizálása. Az operatív törzs vezényletével a katonai rend beszivárgott a hétköznapokba, de a koncként odavetett, a szerepét fene tudja mi okból vállaló tisztifőorvos mind sanyarúbb karikatúraként, szánalmas nyomorúsággal nyöszörögte az elmondhatatlant. A kutya sem hitte egyetlen szavát. A legkegyetlenebb történt vele, ami csak közszereplővel történhet: kinevették.
A kabinet, élén az árvízi töltésekre mindig is szívesen felhágó végvári vitézzel pedig azt a szerepet vitte, amit ilyenkor egy felkent autoriternek vinnie kell: határozott kézzel facsart ki magának rendkívüli felhatalmazást, redőnyt húzott a határra, militarizált, még arra is volt lelki ereje, hogy korrigálja az iskolabezárásokkal kapcsolatos tévedését.
A vírus meg átvert mindenkit: a második hullám a nyakunkon van. És a kormány dadog. Soha még ilyen zavar nem volt a regnálása alatt, a határzártól a tesztelésig. Az ok a dagadó fertőzésszám, amit már nem lehet csak külföldről behurcoltnak hazudni. Terjed a vírus magunk közt is, a kontaktkutatás komolytalan.
Mondania kellene valami valóságosat a kormánynak, de csak össze-vissza hebeg: a gazdaságot nem meri még egyszer leállítani. Értjük. De akkor nincs más, mint a „svéd minta”, a nyájimmunitás – újmagyarul: a közösségi immunitás. Hogy a tömeges fertőzés után túléljük valahogy. Már aki - ezt jelzi a kórházak ismételt, immár titkos kiürítése.
A legnagyobb szégyen, hogy megint nem tudunk semmit. A kormány zavartan ismétli a tavaszi mutatványt, mert nincs másik. A nyílt szó segíthetne, ha a hatalom tudná, mi az, s ha volna árva lélek, aki el is hinné, amit hall.