Szerda reggeltől több órán át elérhetetlen volt az önkormányzati köztisztviselők sztrájkját szervező szakszervezet internetes oldala és levelező rendszere. A tárhelyszolgáltató elmondása szerint csak ezt az egy honlapot érte hekkertámadás. Nem tudni, ki volt ilyen találékony, egy amatőr, vagy egy hivatalban megbújó rendszerkiszolgáló, s azt sem tudni, mit remélt a Facebook korában az oldal legyalulásától. Megmosolyogjuk, ahogy a kormányoldal is ezt teszi az érdekvédők akciójával. Pedig akik átlátják a sztrájktörvény és A munka törvénykönyve csapdasorozatát, mind azt mondják, a legnagyobb tisztelet illeti a szervezőket, amiért egyáltalán el tudtak jutni odáig, hogy jogszerű sztrájkot hirdethettek meg a közszolgálat egyik szektorában.
A fő kérdés persze, hogy jutnak-e valamire a sztrájkolók. Látszólag nem, hiszen a belügyminiszter csak kioktatta őket társadalmi szolidaritásból egy hevenyészett levélben, de azért ne zárjuk le ilyen könnyen ezt a kérdést. A mostani már a hatodik tiltakozás az önkormányzatoknál 2016 óta, és az, hogy a kormány megengedte, a települések saját bevételeik terhére ugyan, de felemelhetik a hivatali dolgozók illetményalapját, jelentős részben ezeknek az akcióknak köszönhető. A pénzügyi tárca ugyan közleményben tiltakozott, amikor azt írtuk, hogy a dolgozók után adott állami támogatás 800 ezer forintos megemelése gyakorlatilag központi béremelés, de mindenki tudja, ennyi pénzt nem fognak géppapírra költeni. Ezért is az MKKSZ harcolt, együtt az önkormányzati szövetségekkel. Ne becsüljük tehát le a csendes kis akciók erejét! Gyorsan hozzáteszem: ne gondoljuk azt sem, hogy a Fidesz nyíltan enged a nyomásnak.
A párt természetrajzához hadd idézzek fel néhány adalékot annak a Kónya Imrének a tollából, aki 1994 januárjában MDF-es belügyminiszterként öt közszolgálati szakszervezet vezetőjével aláírta a mostani önkormányzati sztrájkokat lehetővé tevő megállapodást. A politikus „…és az ünnep mindig elmarad?” című kötete pontos és sokszor szórakoztató történeteket tartalmaz a rendszerváltókról. Az egyik Csurka Istvánt idézi, aki a Magyar Rádió Vasárnapi Újságjában 1992 januárjában a költségvetési vitákról szólva minősítette a Fidesz-frakció magatartását, mert az szerinte sokat elárult arról, „hogy az ország mire számíthat esetleges uralmuk esetén. Kíméletlenségre. Egyesek felemelték a sisakrostélyukat, és látni engedték a tekintetüket. Milyenek is ők bajvívás közben? Cinikusak és gátlástalanok, kíméletlenek és gyűlölettől izzó tekintetűek.”
De érdemes tovább is lapozni a kötetben, mert egy másik sztori a korlátaikat is megmutatja. 1990 májusában egy házbizottsági ülésen Orbán Viktor egy javaslattal állt elő, amit Kónya – akkor az MDF frakcióvezetőjeként - vitatni kezdett, mire a mai miniszterelnök gyorsan visszavonta az ötletet, nem kezdett vitázni, érvelni. Egyszerűen megvonta a vállát, és azt mondta: „több szavazatot kellett volna kapni a választáson”. A most sztrájkoló tisztviselők és sokan mások is hisznek benne: lesz még idő, amikor megint ezt kell mondania.