Rendszeresen jár Erdélybe, és nemcsak az irodalmi estjeire, Nagyváradon és Kolozsvárott huzamosabb ideig is élt. Mi vonzza, mi köti Erdélyhez?
Gyerekkoromban nagyon sok mondát és történelmi könyvet olvastam, többek között Lengyel Dénes Régi magyar mondáit, és mindig izgatott, hogy megnézzem, mondjuk, Gyulafehérvárt, Nagyváradot, hogy valamennyire beleképzelhessem a saját valóságomat. Ez nagyon inspiráló hatással volt rám. Egy dél-erdélyi falu történelmi töltöttsége egészen más, mint Szegedé vagy Debrecené, ahogy például a Hátszegi-medencében lévő demsusi román kori Szent Miklós-templom hol katolikus, hol görögkatolikus, hol ortodox volt, s ez mind tulajdonképpen a mi történelmi emlékünk, és nem kevésbé a másoké is – ez összeköt bennünket. Hogy a birodalmiság eszméje alatt több népnek közös hazája lehet, ez Magyarországon már nem tapasztalható, vagy legalábbis én nem érzékelem.
Ebbéli érdeklődésében társra lelt, na de mégis, nem túlzás, hogy a hetedik hónapban lévő, várandós feleségét számtalan kirándulásra, hegy- és vármászásra, barlangászatra is magával vitte 2018 tavaszán a Vaskapu-közeli régi-új Ógradinára/Orsovára, ahol aztán egy hónapot töltöttek?
Nagy szerencsém van vele! Egyszer csak elkezdtünk Dél-Erdélybe járni, majd lesétáltunk a szokásos Erdély-túrák térképéről. Nyilván mindenki megnézi Váradot, Kolozsvárt, Székelyföldet, Vásárhelyt, de északra, Máramarosba vagy Dél-Erdélybe nem sokan mennek. A feleségemmel ugyanakkor belefeledkeztünk ezekbe a kirándulásokba, s amikor korábban szinte véletlenül odatévedtünk a Vaskapu környékére, annyira lenyűgöző volt, hogy elhatároztuk, valamikor hosszabb időt töltünk itt. S ennek a gyerekváráskor jött el az ideje.
Mi volt ezen a többségünk által Az arany emberből ismert al-dunai részen, ahol egykor négy állam – Magyarország, Románia, Szerbia, törökországi enklávé – ért össze, annyira lenyűgöző?
A táj mindenképpen, az ötcsillagos. A történelmet csak odaképzelni lehet, nyilván nincsenek már tanúi, vagy nagyon kevesen, én is találtam egy nyolcvanéves bácsit, aki még emlékezett egykori otthonára, de vannak ott a vízi erőmű miatt odaköltözött magyarok is. Meg hát a temető – ahol a neveket látva a sírokon, jobban otthon érzi magát az ember. Az egykori város nincs már meg: egy világ lebontva és máshol, másképp felépítve, ez szintén lenyűgöző – ez az Atlantisz-eszme.
Apropó, utolsó tanú: az idős Marosán Valér mérnök faggatása közben felvetült önben a lehetőség, hogy egy egész életinterjút kellene készítenie a múlt ismerőjével. Járt azóta nála, megvalósulni látszik a terv?
Amióta megszületett a fiunk, sajnos nem jártunk arra. Egyszer egészen Nagybányáig eljutottunk, de távolabb már nem – pedig mindössze ötórányi a távolság Budapestről, szinte végig autópálya, közelebb van, mint Kolozsvár –, a kicsi másfél-két óránál tovább nem alszik az autóban, így mostanság nincs hosszabb utazás.
Címként is álomhelyként utal a helyre, ami azért térben-időben utazva az Al-Dunán nemegyszer rémálomként is aposztrofálható.
Hatalmas élménydózis, nem vitás. Legszívesebben csak hátradőltem és szívtam volna magamba az egészet. De elkapott az az érzés, hogy mindent tudni akarok erről a helyről. Egy olyan könyvre lett volna szükségem, amiben mindent megtalálok róla, de ilyen nem volt. Ezért nem dőlhettem hátra, „kénytelen” voltam megírni, elképzelhető, hogy magyar nyelven erről a vidékről ez a könyv az utolsó. Így aztán egyszerre kellett fél lábbal az álomban és a valóságban, a múltban és a jövőben állnom, hiszen a gyermekvárás is motivált – elég megterhelő volt.
A motiváció tehát ennek a napló-útirajznak a megírására „útközben” született?
Naplórajongó igen, de naplóíró nem vagyok. Ezt megelőzően utoljára tinédzser koromban vezettem naplót. Míg például Petőfi, Széchenyi vagy Wesselényi csodaszép naplóit imádom. Mindig van nálam egy notesz, amibe az ötleteimet jegyzem fel, amik később jól jöhetnek a versírásnál, az utazásunk előtt viszont kaptam egy nagyméretű naplót – már az első nap elkezdtem írni bele, s velem párhuzamosan a feleségem is a magáéba…
Nem gondolták, hogy a kettőt együtt kellene közölni?
Semmiképpen, nagyon ódzkodom a hasonló, művészházaspárok egymásba kapcsolódó könyveitől. Én nem is olvastam a feleségemét, ő viszont az enyémet igen, s jó néhányszor figyelmeztetett, amikor nem is az vagy nem is úgy történt, ő másként jegyezte föl – ilyenkor aztán gyorsan beleírtam azt az enyémbe. De a napló megírásakor még magam sem tudtam, hogy ezek a jegyzetek egyáltalán mi célt szolgálnak majd. Amikor aztán a kisfiunk már megszületett, s mi Sopronban laktunk ideiglenesen egy színházi megbízásomból kifolyólag, csak úgy elkezdtem begépelni a számítógépbe. Mikor aztán a feleségem belepillantott, megjegyezte, hogy de hiszen nem is bemásolom, hanem alakítgatom a mondataimat: „miért teszem ezt, ha nem azért, hogy mindezt más is olvassa majd?”, tette fel a kérdést. Ekkor határoztam el, hogy akkor valóban legyen belőle könyv. És nem bántam meg, mert a vele való foglalatoskodás, hozzáolvasás közben mintha újra átéltem volna mindazt, ami az egy hónap alatt történt – folytatódott az utazás!…
Olvasóként kíváncsi lettem volna még egy képmellékletre is, ám az nincs.
Gondolkodtunk rajta, de végül úgy döntöttünk, így, képek nélkül a könyv a turisztikai mű, az útinapló, a személyes napló, a szépirodalom súlypontján egyensúlyozik, a képekkel viszont elbillenne az útinapló felé.
E sokműfajúság mellé még odatenném a munkanaplót is. Érdekes végigkövetni, ahogy egy Puccini-színdarab megírása mellett küzd a versírással, több vers a folyóban végzi – ám aztán, ma már tudjuk, a 361⁰ című kötet mégis elkészült. Mi lett a darab sorsa, illetve abban, hogy most először nem verseskötete jelent meg, közrejátszott az akkori „ihlettelenség”?
Teljesen biztos – a közlekedőedények elve szerint: ha nem jön a vers, akkor is írnom kell valamit! Az egy hónap végére aztán a versek is megszülettek. A Krizantémok – avagy Liú halála című művet – a Turandot-ban lévő Liú áriája mögött sokak szerint a mesteréknél szolgáló Doria tragédiája áll. A féltékeny feleség megvádolta, hogy viszonyban áll Puccinivel, mire a lány mérget ivott és meghalt, de aztán kiderült, hogy szűz volt – Szilágyi Bálint rendezte meg csodásan, és 2019-ben az Eiffel Csarnokban mutatták be. Most tavaszra is kitűzték öt előadás időpontját, de elfújta őket a szél, ahogy egyébként az Al-dunai álom is már a könyvhétre megjelent volna.
Azért szerencsére az új darabját augusztus 20-án bemutatták a Pécsi Nemzeti Színházban. A László király visszatér! című ifjúsági történelmi vígjáték – Tóth András Ernő rendezésében – a történelem, a történetírás, az emlékezet és a hatalom kérdésköreit feszegeti. Ahogy nem mentes ez alól az Al-dunai álom sem, ahol a sokféle politikai és államérdek ugyanúgy építőköve az emlékezetnek, mint a kényszerű felejtésnek.
A darab Szent László tordai csatáját eleveníti fel. A harcok elültével Tordatúron megjelenik az udvari krónikás, aki a király vitézségét szeretné megörökíteni, s ehhez gyűjt anyagot, de a falu lakói mind másként emlékeznek az eseményekre. A krónikás azt szeretné sugalmazni, hogy László csodás képességei alakították a csatát és a tájat is, hiszen az ő kardsuhintása révén jött létre a Tordai-szakadék, de sokan úgy emlékeznek, hogy ott volt az már előtte is, míg érdekes módon mások elbizonytalanodnak e kérdésben. Igen, nyilván az írásbeliség dönt az emlék fennmaradásában. Hasonlóképp voltam az Al-Dunával is, egyszerre volt inspiráló, hogy emléket állítsak ennek a víz alá került múltnak, és mégis megmentsem a jövőnek, konkrétan a saját gyermekemnek is. Azt hiszem, ha annak idején a szüleim hasonlóképp megörökítettek volna egy tájegységet, amikor engem vártak, nagyon kötődnék ahhoz a helyhez.
A jelenkori színházi élet átpolitizálódására még púpnak került a járványhelyzet. Színpadi szerzőként mennyire érzi ezt a saját bőrén?
A legtöbb felkérésem bábszínházaktól van, többnyire mesefeldolgozások, vagy mint legutóbb Szombathelyen, az Árpád-házi királyok történeteit kellett színpadra állítani. Itt egyáltalán nem számít a politika, néha évente 2-3 bemutatóm is van. A felnőttdarabok esetében ez jó, ha évi egy. Idővel begyűrűznek a változások, kétségtelen, előbb-utóbb én is megérzem majd, mint mindenki. Szabadúszó vagyok, minden színházi előadást és fellépésemet elvitte a járvány, így ha nincs a Térey János-ösztöndíj, most a 30 ezer forintos gyesből élnénk.
+1 kérdés
Most a Szentendrei-szigeten élnek, ugyancsak a Dunánál, kell a folyófolytonosság?
Majdnem minden nap lejárunk kavicsot dobálni, úszni a vízhez, és ilyenkor arra gondolok, ez a víz fog oda, a Vaskapuhoz leérni, szóval megvan az átkötés, a Duna-élmény. Amikor született, a gyerekünket is ide hoztuk haza.
