Arról beszélt a riporter az Újpest felcsúti vendégjátéka alatt, hogy a hazai együttesből „olyan nevek, hiányoznak, mint...” Mindjárt Kellér Dezső jutott az eszembe. Ő azt szőtte magával ragadó konferanszainak egyikébe annak idején, hogy „sokan említik nekem, az öreg kornak is megvannak a maga szépségei. Mondjanak egyet!”
Hozzáfűzhető: a riporterpályának is megvannak a maga szépségei. Elképzelem, amint a mai szpíkerek arról álmodoztak gyerekkorukban: „Hej, ha egyszer a Felcsút–Újpestről vagy a Paks–Mezőkövesdről közvetíthetnék!” S persze a Honvéd–Kisvárda sem semmi. (Mindez egyetlen fordulóban.) Valójában viszont együtt éreztem azokkal a régi újpesti és kispesti drukkerekkel, akik bekapcsolták a tévét egyáltalán vagy kiballagtak a mérkőzésre. A helyszínen sokan nem lehettek, mivel Felcsúton hétszázan, a Honvéd meccsén 2183-an voltak. A hivatalosnak tekintett adatok szerint. Mert erős a gyanú, hogy még ennyien se gyűltek egybe. Ám a legrosszabb nem a látvány alapján messzemenően érthető érdektelenség, hanem az egyaránt vesztes Újpest és a Honvéd „játéka” volt, amely a két hajdani nagy csapat szurkolóiban nagyobb fájdalmat kelthetett, mint egy érzéstelenítés nélküli veseműtét.
A produkció színvonala nem lephetett meg senkit. A Honvéd néhány nappal korábban keserves futballparódiát adott elő a finn Inter Turkuval közösen. Miként a Fehérvár is a dublini Bohemians partnereként. A kispestiek az Európa-liga-selelejtezőben megtartották Niederkorn-, a fehérváriak Vaduz-formájukat. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ezúttal – Juuso Hämäläinennek a kétszer negyedórás hosszabbításban a jobb sarokba küldött bravúros öngóljával, illetve a tizenegyes-párbajban – továbbjutottak. Majd Fehérváron Márton Gábor edző leteremtette az M4 – gondolhatják, nem különösebben kekeckedő – kérdezőjét, aki fel merte vetni: vajon ez a teljesítmény mire lehet elég a folytatásban? Na most, Mártonnal pozitíve elfogult vagyok, mert ő egyike azoknak, akik nemzetközi klasszisú labdarúgók lehettek volna, ha nem Magyarországon születnek. Középhátvédként és irányító középcsatárként is feltűnő intelligenciával játszott – ha nem is vált akkora játékossá, mint Bundzsák Dezső, sokoldalúságával a Vasas Bozsikját idézte –, ám még ez sem jogosítja fel arra, hogy „oktasson”, pláne nem egy abszurditásba hajló mérkőzés után.
Groteszk a felcsútiak stockholmi vendégszereplésével kapcsolatban is akadt. Egyszer csak az ütötte meg a fülemet, hogy az akadémisták kényszerű szerepeltetése eleve meghatározta a Hammarby elleni El-selejtezőt (3-0 a svédeknek). Na, de nem éppen egy akadémiáról van szó? A koronavírus ott is felütötte a fejét, s noha semmit sem lehetett megtudni a részletekről, azt mégse tekintsük természetesnek, hogy egy labdarúgó-tanintézeti együttesnek tizennégy légiósa van. (A megfigyelő-hálózat kiterjedt, így a messze földön híres mongol futballkultúra képviselője is szilárdítja a népek közti barátságot.)
Amúgy miért tudnánk bármit a felcsúti megbetegedésekről, ha a COVID-helyzetről sem sejtünk semmit. Nézünk, mint a moziban, miért engednek be nézőket csak nálunk, és kizárólag bajnoki meccseken, mert nemzetközi találkozón – ahogyan mindenütt a kontinensen – kötelező a zárt kapu. Kivétel az európai Szuper Kupa-mérkőzés, amelyre húszezer ember bemehet, ha igaz. E nélkül is fogalmunk sincs, miért hirdetik ki: „A határzár nem veszélyezteti a sportesemények megrendezését.” Az adatok közben áprilisiak, azaz lassanként csúcsot dönt a napi fertőzöttek száma. Azaz, ha valamiben, abban biztosak lehetünk, hogy a járvány köztünk van. Ehhez képest pillekönnyű a járulékos teher, hogy Müller Cecília ugyancsak visszatér.
A „koronához” képest a magyar labdarúgás búbánatos helyzete is mellékes. Noha a taktikusan, lelkesen és szerencsésen – egyáltalán: futballcsapatra emlékeztetően – védekező FTC helyt állt Glasgow-ban, a Celtic vendégeként, a kivétel csak erősíti a szabályt. Általános fejlődésről szó sincs.
Hiába játssza ennek ellenkezőjét, meglehetősen hamisan, a szajkózenekar.
