A koronavírus-járvány egyik hozadéka, hogy kiderült: a pedagógusoknak nemcsak az iskolai tanításhoz kell érteniük, de legalább annyira ismerniük kellene a digitális technológia világát, mint az osztálytermekben velük szemben ülő gyerekeknek. A XXI. században ez reális elvárás.
Ám nem elég. Az új tanévre készülve az is világossá vált, hogy a járványügyhöz és az orvosi diagnosztikához is érteniük kell. A járvány terjedésének megfékezését célzó szakmai előírások ismerete és betartatása mellett a koronavírus minden tünetével tisztában kell lenniük, azok jelentkezése esetén azonnali intézkedésekre van szükség. Bár a betegek gyógyítását még nem várják el tőlük, van még valami, amiben hathatós segítséget kell nyújtaniuk: az intézmények szakszerű fertőtlenítésében. Ehhez nem árt, ha ismerik a különböző kemikáliákat, és azt is, hogyan kell bánni velük.
Mindezek mellett nem ritka, hogy egyiküknek-másikuknak vállalnia kell az iskolapszichológus szerepét is, ha az iskola nem engedheti meg magának, hogy erre a munkakörre képzett szakembert alkalmazzon. Ezekben a bizonytalan, lelkileg is megterhelő időkben nagy szükség van rá, hogy ebben a minőségükben is a diákok, szülők, s olykor kollégáik mellett álljanak.
A tanárok élete tehát nemcsak játék és mese, társadalmi és anyagi megbecsülésük mégis alacsony. Nem csoda, hogy a fiatal tanárjelöltek – legalábbis azon kevesek, akik eljutnak a diplomáig, illetve az első minősítő vizsgáig – közül sokan úgy döntenek, inkább más pályát választanak. Kivéve, ha mesterségük iránt a végletekig elhivatottak, és van egy jól kereső férjük, feleségük.
Szakmai szervezetek évek óta figyelmeztetnek az egyre növekvő tanárhiányra, ám ennél jelenleg nagyobb probléma az elöregedés: jelen pillanatban nem pedagógusból, hanem fiatal tanerőből van kevés, s vészesen növekszik a nyugdíjkorhatárhoz közeli tanárok aránya, akiknek – bár a veszélyeztetett csoportba tartoznak – kivétel nélkül a frontvonalban kell harcolniuk. Ha betartják a tízparancsolatot, talán nem lesz bajuk.